137. Marton Angéla: A Bükk

 

A Kárpátok távoli ölelésében
Koloratúr a Bükk – bár híján az ében.
Amiért övéit soha föl nem adná,
Néki gyöngypát válik kariatidává.

 

Bár ég felé törne, e világnak tartja
A sok ördögszántás, karsztforrás patakja.
Mely magasba szökne, s úgy is hullik alá
Vagy tükör-zúgóként vagy buborék gyanánt.

 

Ezt látom, ha járok lejtős sziklagyepen,
És ha nem találom, úgy hozzáképzelem:
Istállós-, Vörös-kő – ahová vezetne,
Így van az ösvény – szó szerint – kikövezve.

 

Ijeszt a víznyelő. A cseres-tölgyesek
Odébb árnyat adnak szelíd vízesésnek.
Szegélyén fut cincér, sárgahasú unka;
Vízirigó fiát halászni tanítja.

 

Így vonul előttem az erdei tabló,
Bábakalács nyílik, gyöngyperje, méhbangó.
Seregszemlét tart így most nékem az erdő,
Rigópohár köszönt, s hegyi billegető.

 

E kanyargós úton, bár én mindent láttam,
Fennsík tetejére, bérc élére vágytam.
Magasra, szépre, mi tekintetet vezet,
És mégis a bükki, kék ég alatt leszek.

 

Repülni mily’ szép – mondám – versenyre kelve
Sólyommal, sassal, a végtelent keresve!
De az ösvény véges, így csak azt találom;
Körbenézve mégis: hegyvidéki álom!

 

Szürkül az ég; ösvény s csillag vezet haza,
Színes kaptárkövek ürege-ablaka.
Mintha egy-egy tündér a párkányon ülve
Minden csalogánynak visszacsicseregne!

 

 

Jelige: Kockásliliom