172. Molnár István: A Bükk lábainál

 

Hűtlen  fiad négy  fal  közé

Száműzte  büszke  magát,

Elhagyta  léte  ős-ölét,

Hitte,megleli  új  honát.

Földi  fénnyel pótol  csillagot,

Imádja,s  olykor  szidja  a  Napot.

Ős  terepén  otthon  van  az  ember,

Föld,vizek,s  lég   a  hona.

Nap  ontja  fényét,sugara  érlel

Színkavalkád  varázsol  nap nap  után.

Erdő  titka,termő  fái  hívnak,

Talányt  rejt  vadregényes  mélye,

Madárdal  ont  ős-szimfóniát.

Bánja  bűnét  fiad,felkeres  néha,

Elámul   fenséged  varázsán,

Dúsan  ontott ,buja  káprázatán.

Feltöltődve tér újra  haza,

Monoton napjait  egyre  morzsolgatva,

Lelke  hő  vágyait  néha  megidézi,

Hívó  távolodat  epekedve  nézi!

 

Jelige: MOLSTEFANO