183. Benke Gábor: A legszebb…
Van egy hely a világon,
ami színesebb, mint egy álom,
magam mindig odavágyom.
Jó ott a levegő, jó ott a tavasz,
a virágok nyílnak s a bükkfa rügyet fakaszt.
A fű zöldellve kinő, az őzike tipegve kijő,
a sűrű bokorból a ragyogó napfényre,
tud már eszegetni mindenki kedvére.
A fák lombosodnak a madarak fészkelnek,
a falevelek a széllel együtt énekelnek.
A nyíló vadvirágon a méhecskék zümmögnek,
az erdei állatok sorra megszületnek.
A kicsi állatokat a szüleik etetik,
s a mindennapokban az életre nevelik.
A tavaszból aztán lassan átváltunk a nyárba,
a Teremtő a Vörös kői forrást, bizony már elzárta.
Ez is aztán annak az egyik legbiztosabb jele,
hogy soha nem áll meg az időnek kereke.
A tavasz elmúlik, az évszak nyárba fordul,
pajkos kis eleven mókus les ránk az odúból.
A vörös rókafik a réten játszanak, könnyű még a dolguk,
az anyjuktól még jut mindig egy-egy falat.
Nyár után az ősz jön; színesebb az erdő,
a Bükk felett ilyenkor tovább marad felhő.
A tücskök ciripelnek már csak, rendületlen,
a hegedűszón kívül madárének nincsen.
A nyárnak lassan a vége felé járunk,
a learatott mezőn gyalogösvényt vágunk.
A fák ágai lassan már csupaszon állnak,
levelüket átadták a talaj takarójának.
Ilyenkor aztán jól lehet hallani,
a száraz leveleken, ha oson valami.
Míg nem az esőből egy reggelre hó lesz,
fehér ruhát kölcsönözve
egy időre a Bükknek.
Az őszből így lesz tél, s a hűvösből hideg,
az erdő alszik, az állat vackot keres.
Mindegyik évszaknak megvan a szépsége,
kiváltképp; mind a Bükkben nézve.
Jelige: Bükkfalevél