183. Benke Gábor: A legszebb…

 

Van egy hely a világon,

ami színesebb, mint egy álom,

magam mindig odavágyom.

 

Jó ott a levegő, jó ott a tavasz,

a virágok nyílnak s a bükkfa rügyet fakaszt.

 

A fű zöldellve kinő, az őzike tipegve kijő,

a sűrű bokorból a ragyogó napfényre,

tud már eszegetni mindenki kedvére.

 

A fák lombosodnak a madarak fészkelnek,

a falevelek a széllel együtt énekelnek.

 

A nyíló vadvirágon a méhecskék zümmögnek,

az erdei állatok sorra megszületnek.

A kicsi állatokat a szüleik etetik,

s a mindennapokban az életre nevelik.

 

A tavaszból aztán lassan átváltunk a nyárba,

a Teremtő a Vörös kői forrást, bizony már elzárta.

Ez is aztán annak az egyik legbiztosabb jele,

hogy soha nem áll meg az időnek kereke.

 

A tavasz elmúlik, az évszak nyárba fordul,

pajkos kis eleven mókus les ránk az odúból.

A vörös rókafik a réten játszanak, könnyű még a dolguk,

 az anyjuktól még jut mindig egy-egy falat.

 

Nyár után az ősz jön; színesebb az erdő,

a Bükk felett ilyenkor tovább marad felhő.

A tücskök ciripelnek már csak, rendületlen,

a hegedűszón kívül madárének nincsen.

A nyárnak lassan a vége felé járunk,

a learatott mezőn gyalogösvényt vágunk.

 

A fák ágai lassan már csupaszon állnak,

levelüket átadták a talaj takarójának.

Ilyenkor aztán jól lehet hallani,

a száraz leveleken, ha oson valami.

 

Míg nem az esőből egy reggelre hó lesz,

fehér ruhát kölcsönözve

egy időre a Bükknek.

Az őszből így lesz tél, s a hűvösből hideg,

az erdő alszik, az állat vackot keres.

 

Mindegyik évszaknak megvan a szépsége,

kiváltképp; mind a Bükkben nézve.

 

Jelige: Bükkfalevél