242. Nagy Róbert: Ahogy az erdő ásít
Rozsda kúszik az égbe fák ágain
Levelet rág az idő, s hajít messze
Tápászkodik a nyár roskadó lábain
Porzó nyomát a múltnak eressze
Avar közt zörögnek száradt emlékek
S néha egy táncra, felkapja a szél
Arcomba vágja, lássam, hogy élek
Vadak közt megbújva, a Bükk beszél
Azt súgja hinnem, kell, a tél már közelít
Fehér gyolcs gyapjúval melegen betakar
A nyár aranyló sörénnyel vágtat, s nyerít
Izzó patkójától vöröslik, porzik az avar
Az erdő szerelembe esik az ősz csókjától
Ölébe bújik, és úgy fésüli vörös haját
Könnyeit nyelve köszön el a levél a fától
S szívembe zárom a Bükk utolsó szavát
Jelige: Ősz markában