Apor Elemér | Szüret

(Rimaszombat, 1907 – Eger, 2000)

 

Ó, csupa fütty a hegyoldal,

harsan a fény, mint a kürt,

játszik a szájon a bordal,

hull a vederbe a fürt.

Buggyan a kedv, meg a szőlő,

pára és illat igéz,

lánykacagás ez a dűlő,

belseje tűz, íze méz.

Vérvörös ajk e gerezd itt,

ég, aki benne harap,

tépd a fogaddal emezt itt,

hűsítőn csordul a hab.

Feltűnik lassan a gazda,

ballag a fénybe tovább,

gyűlik a völgyben a haszna:

telve az aljban a kád.

 

Elhunyorít, tova méláz:

dús aratása mit ér,

tárva a távoli présház,

víg szekeren oda tér.

Pince komor fala őrzi

mustját, míg cukra kiforr,

kedvét majd fennre tetézi

bő poharakban a bor.

 

Nézi a lányt a fiú itt,

átfogná hűs derekát,

suttog és szép szava bódít:

jöjj oda, jöjj, gyere hát,

jöjj oda, majd ha sötét lesz…

s este, ha sűrül az árny,

dombon, a kunyhó tövéhez

ím, odasurran a lány.

 

Illenék, hogy haragudjon –

ajkán letörnek a szók,

blúzból a keble kibuggyan,

részegen rácsap a csók,

nem tudnak véle betelni,

hallgatják hő szívüket. –

Fürtöt és lányt szüretelni,

így szüret ám a szüret.