Apor Elemér | Szüret
(Rimaszombat, 1907 – Eger, 2000)
Ó, csupa fütty a hegyoldal,
harsan a fény, mint a kürt,
játszik a szájon a bordal,
hull a vederbe a fürt.
Buggyan a kedv, meg a szőlő,
pára és illat igéz,
lánykacagás ez a dűlő,
belseje tűz, íze méz.
Vérvörös ajk e gerezd itt,
ég, aki benne harap,
tépd a fogaddal emezt itt,
hűsítőn csordul a hab.
Feltűnik lassan a gazda,
ballag a fénybe tovább,
gyűlik a völgyben a haszna:
telve az aljban a kád.
Elhunyorít, tova méláz:
dús aratása mit ér,
tárva a távoli présház,
víg szekeren oda tér.
Pince komor fala őrzi
mustját, míg cukra kiforr,
kedvét majd fennre tetézi
bő poharakban a bor.
Nézi a lányt a fiú itt,
átfogná hűs derekát,
suttog és szép szava bódít:
jöjj oda, jöjj, gyere hát,
jöjj oda, majd ha sötét lesz…
s este, ha sűrül az árny,
dombon, a kunyhó tövéhez
ím, odasurran a lány.
Illenék, hogy haragudjon –
ajkán letörnek a szók,
blúzból a keble kibuggyan,
részegen rácsap a csók,
nem tudnak véle betelni,
hallgatják hő szívüket. –
Fürtöt és lányt szüretelni,
így szüret ám a szüret.