Arany János | Az egri leány

(Nagyszalonta, 1817 – Budapest, 1882)

 

I

Kassa mellett, egy fölvárban,

Tivornyázott a cseh rabló;

Ordas újbor a pohárban:

Hozzálátnak ketten-hárman.

 

Szólt az egyik: ez fölséges!

Szólt a másik: milyen édes!

Boldog ország, áldott ország,

Melynek földe ilyen bort ád!

 

Szóla Telef, zord vezérök:

„A keservét! hisz ez méreg!

Semmi tűz a rossz csigerben:

Lőre volna ez Egerben.

 

Egri püspök nagy pincéje

Drága borral teljes-teli:

Szegény csehet nem szíveli,

De a lengyelt vendégeli.

 

Lóra tehát, indulóra!

Fel, borinni, víg leventék:

A pap, a csap adja mindég,

Kevés neki annyi vendég.”

 

S mint a holló, mint a felhő,

Mint az árnyék, mint a szellő,

Oly sötéten, annyi zajjal,

A zsiványhad messze nyargal.

 

 

II

Egri leány ablakára

Rászállott egy kis madárka,

Kocogtatja, veregeti,

Esdekelve így szól neki:

 

„Nyiss ablakot, szép leányzó!

Hideg szél fú, esik a hó.

Fázom itt a házereszbe’:

Nyisd ki hamar és eressz be.”

 

„Nem eresztlek, ki sem nyitom,

Mert egyedül vagyok itthon;

El is ült már a jó madár,

Bagoly az, ki éjszaka jár.”

 

„Nem vagyok én csúnya bagoly,

Inkább tőrbe esett fogoly,

Szerelemnek hű madara:

Szeretődnek édes szava.”

 

„No, ha az vagy, jer, hadd látlak:

Szegény madár! bebocsátlak;

Fázol ugy-e, reszketsz igen

Odaki, a nagy hidegen.

 

No, ha az vagy, jőj be onnat:

Kinyitom az ablakomat,

Az ajtómat, ablakomat…

Melengető két karomat!”

 

III

Rozgonyi püspök palotája nyitva,

Négy sor ablakkal kivilágositva:

Magyar ott a lengyelt szívesen látja,

Új ismerőse, régi jó barátja.

 

„Éljen Ulászló! Hunyadink is éljen!”

Rá zene zendül, ropog a dob mélyen,

Rá zene zendűl, kehely összecsendűl;

Magyar és lengyel deli táncra lendűl.

 

„Hej, ti vitézek, koszorúsdi táncban!

Vér foly az utcán, foly a vér a házban!

Ég a város!… tüze messze lángol,

Négy szögeletjén ide is világol.”

 

– Hol az én kardom? – hol az én nyergem?

– Paripámra ki tud igazitni engem? –

Az enyém damasz volt – az enyém skárlát –

Besenyő lovamnak sose láttam párját.

 

„Hej! ma vitézek bottal az ebre!

Másszor ülünk már puha szép nyeregre!

Ki lovon, – ki gyalog, – ki, ha épen mászva

Mert a veszély már itt van, a házba’.”

 

Csörren az ablak, bezuhant az ajtó,

Szép piros bortól iszamós a padló,

Szép piros vértől sikamós a padló:

Odabent a cseh, odabent a rabló!

 

 

IV

„Mi zuhog, hallod-e?” – „Szilaj szél zugása.”

„Mi dobog, hallod-e?” – „Kebled dobogása.”

 

„Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj, ne menj ki szentem:

Valami hidegség úgy borzongat engem!”

 

„Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal;

Gerlice szivedet ne rémitse a zaj:

Katonák az utcán, Lengyel László népe,

Simon püspök bora nem fér a fejébe.”

 

Kimene a legény, bár ne tette volna!

Szíve meleg vére kiömölt a hóra,

Szétfröccsent az útra, a küszöb kövére:

Egy csepp a leányzó fehér kebelére.

 

És mint a sebes tűz, az az egy csöpp éget;

Érez a lány szíve csoda melegséget:

Szeretője keblét, amely átalverte,

A vasat, a vasat kézből kitekerte.

 

S ki látta valaha, villámlani télben?

Fegyver csillogását fekete éjfélben?

Galambot marókkal víni, verekedni?

Gyönge szűzi karról piros vért csepegni? –

 

Sok pribék esett el egyenetlen harcon,

De az egri lányból sem lett egri asszony:

Messziről egy dárda hű szivét bejárta,

Fehér köntösében odarogyott szépen

Kedves halottjára.

 

 

V

Fut a rabló megrakottan,

Nyomja vállát súlyos préda;

S a bitang nép, a sok céda,

Veszekedik a lopotton.

 

De a magyar lóra pattan,

Követi sok bátor lengyel:

„Nos vitézek, hát e szennyel

Mi legyünk-e az adósok?”

 

Jó lovagok, hű csatlósok

Hogy elérik a pribéket –

No hiszen, cseh, jaj most néked!

Mért születtél e világra!

 

Nem akadnál most az ágra

Gyalázatnak címeréül,

Varju holló ételéül,

Ország utja közelében. –

 

Itt is, ott is, minden lépten

Maradoz a védtelen cseh;

Aki futhat, nagy szerencse:

De kevés már aki futhat.

 

Maga Telef sem lel útat

Kassa mellé, a felvárba:

Körülfogva, mélyre zárva

Bünhödé meg az elmultat.

 

(1853)