Az én kis Bükköm

217.

Az én kis Bükköm

 

Fel-felmászunk a hegyre, fel a természetbe,

hol a kis virágok a széllel énekelve,

elcsábították fülem.

 

Kanyargós úton küzdöm fel magam,

s egy korhadt farönkre zuhanva,

gyönyörködve figyelek.

 

Hallgatom a madarak csivitelő csevegését,

az erdei állatok nesztelen lépegetését,

s csak bambulva bámészkodom.

 

Bükkszentkereszten a vallással is találkoztam,

hol Mária kövére leborulva,

elsírtam bánatom.

 

Felszabadult lelkemmel tova szálltam,

Istállós-kőig meg sem álltam,

nem én.

 

Mentem, a vad széllel szemben,

hátra se tekintettem,

csak fel a csúcsra.

 

Jaj, de az én megviselt Bükköm,

nekem már nincs több trükköm,

hogy mentselek meg.

 

Hogy ne bántsanak, ne verjenek,

s ne ide szemeteljenek,

a hálátlan „fagyöngyeid”.

 

Fel-felmászunk a hegyre, fel a természetbe,

eljutottam a menedékedbe,

s köszönöm voltod gyümölcsét.

 

Jelige: Katángkóró