160. Császár József: Bél-kő

 

Egy hegyi ösvényen, a Bél-kő nyakon át,

a távolban látom már Bélapátfalvát.

Hátizsák hátamon, bakancs a lábamon,

réges-régi múltban kószál gondolatom.

Milyen is volt e táj abban az időben,

míg alig járt ember ezen a vidéken?

A nővény és állat volt akkor az úr itt?

Madarak dalától hangos volt a csalit?

Az erdőt akkor is molyhos tölgy alkotta,

szürkéskérgű bükkel a tájon osztozva?

Virított-e akkor a bíbor nőszőfű,

a tarka imola, a korai szegfű?

Szállt fenn a magasban vándorsólyom, holló,

a sziklagyep fölött sok tarka pillangó?

Az út melyen mentem a Monostorhoz vitt,

gondoltam romjain megpihenek kicsit.

Üldögéltem csendben, néztem a nagy hegyet,

amelynek gerince mára semmivé lett.

Aprócska emberek és óriás gépek,

levették kalapját a büszke Bél-kőnek.

Tanúként maradt egy égbetörő szirtje,

hogy az ember tettét sohase feledje.

A gépek nem járnak, már robbantás sincsen,

a vén hegynek lelke most nyugodtan pihen.

Bár fájdalma örök, ami itt elveszett,

csak lassan gyógyítja az öreg természet.

 

Jelige: Puskaporos