236. Zolnai Ildikó: Bélapátfalván az apátságban

 

Itt nincsenek tornyok, sem díszek, sem pompa,

Mégis csodálattal lépek e templomba.

Tán’ sohasem láttam még ennyire szépet,

Hol csak Isten van, s az emberi lélek.

 

Ahogy egy régi, szúette padban üldögélek,

Feltörnek bennem a legbensőbb érzések.

Némán, áhítattal nézem a szószéket,

S mintha letűnt korok szentmiséi megérintenének.

 

Tanúim csupán az üres, kopott padsorok,

Ahogy magamban csendesen egy imát mormolok.

S bár igyekszem megélni e ritka pillanatot,

Fejemben cikáznak kusza gondolatok.

 

Hány fohászt hallottak ezek a megszentelt falak?

Hány imát mondtak itt az évszázadok alatt?

Hány hívő volt itt, ki szentmisére járt?

S hány bűnös lélek, ki megváltásra várt?

 

S ahogy merengve ülök e letisztult fényben,

Még jobban hiszek a hit erejében.

A hitben, mit magukba szívtak az ősi falak,

Távol a világtól, árnyas fák alatt.

 

Körülöttem, s bennem végtelen nyugalom,

Egy különös érzés, mely túl van a szavakon.

Talán Isten szólt hozzám egy belső hanggal,

S úgy érzem, találkoztam önmagammal.

 

Jelige: Anonymus