Bíró György | Eszterházy Károly siratása

(Részletek az egri püspök halálára írt Kesergő versek…-ből)

Reng a ház, az erős oszlopok eldűlnek;

Fúj a szél, nől a hab, a hajók merűlnek.

Elesik a vezér, a tábor széjjel fut,

A dühös ellenség gyilkos kezébe jut,

Oda a hív pásztor, a nyáj elszéledez,

Útját vesztvén, lapos helyeken süllyedez.

Kihal a jó atya, árván marad a ház,

Melyet is azután sok veszély hány és ráz.

Ily esetben édes hazámat gondolom,

Egynek elestében estét ha fontolom.

Eldőlt egy nagy gyámol kegyes püspökünkben,

A sereg fut, látván vesztét vezérünkben.

Most ide, majd oda a nyáj elszaladoz,

Tövisek közt fürtös gyapjával akadoz. – –

Szánja főpásztorát a bús egri megye,

Egy igaz bíráját a nemes vármegye.

Mind nagyobb, mind kisebb tisztes rendű sereg

Nagy hűségű atyja halálán kesereg.

Sír érette minden jámbor özvegy s árva,

Jól-tévőjét látván koporsóban zárva.

Bennem is egy fiú ez atyját siratja,

Orcáját sok forró könnyekkel áztatja.

Nyögök más árvákkal, és sírok azokkal,

A bú miatt gyakran félben szakadt szókkal:

Óh reményem fénye, mely hamar elmúlál!

Óh mely nem várt setét felhőkbe borulál! – –

Hát meghalhat-e az, ki számlálhatatlan

Érdemmel s virtussal éppen halhatatlan?

Nem; de sokkal inkább mi holtunk meg, ő él

Ama boldog helyen, hol semmitől nem fél.

Él nem csak az élők boldog seregében;

Él minden őbenne megholtak szívében.

Atyám! Árvád én is magamba rejtelek;

Míg az ér bennem vér, el nem felejtelek.

Te pedig Úr Isten tekénts rá népedre,

Melyet szavad szerént írtál tenyeredre.

Adj az Áron után Éleázárokat;

Eszterházy Károly lelkű pásztorokat.

 

(1799)