Gárdonyi Géza | December
(Agárdpuszta, 1863 – Eger, 1922)
Már tegnap ősz volt, tiszta és napos;
a virágkóró dértől harmatos;
a fák kopaszak, de zöld a vár-halom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.
Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.
Ünnepi pompa s mégís szomorít.
Mintha az ősznek tarka szineit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen:
– „Legyen a világ ezentúl fehér!”
… És lett a világ tündöklő fehér.
Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában fehér pusztaság, –
felhőtlen ég és örök némaság.
Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézd,
mert meglehet, hogy utoljára látod!
Óh csak télen ne érjen a halál:
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár-verset könyv nélkül rikoltja.
Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat.
Mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.
És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot
s a kocsit, hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.
*
Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, –
csak a hó világít.
Égj, öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve; s mi is, emberek,
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.
Oh csak még egyszer jöjj el, szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldellő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.
(1897)