Gárdonyi Géza | December

(Agárdpuszta, 1863 – Eger, 1922)

 

Már tegnap ősz volt, tiszta és napos;

a virágkóró dértől harmatos;

a fák kopaszak, de zöld a vár-halom.

S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,

fehér várost látok.

Fehér a hegy, völgy, az egész világ,

és hótól lombosak a kerti fák.

 

Ünnepi pompa s mégís szomorít.

Mintha az ősznek tarka szineit

megunták volna odafenn,

s így szólt volna az Úr az éjjelen:

– „Legyen a világ ezentúl fehér!”

… És lett a világ tündöklő fehér.

 

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:

így állnak a házak, paloták,

és sehol ember, sehol egy madár,

sehol egy fűszál, sehol egy bogár,

sehol egy út és sehol lábnyomok,

csak fehér erdők, fehér városok,

fehér pompában fehér pusztaság, –

felhőtlen ég és örök némaság.

 

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,

s hogy búsan nézem ezt a bús világot,

valami mondja: utoljára nézd,

mert meglehet, hogy utoljára látod!

 

Óh csak télen ne érjen a halál:

Olyan csúnya a téli temetés!

A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,

a hóba ütött fáklya serceg és

lábát rázza a ministráns gyerek,

a pap szilvakék orral didereg,

a kántor meg a kezét zsebre tolva,

a zsoltár-verset könyv nélkül rikoltja.

 

Mert tudom én, ha halva fekszem is,

nem hal meg bennem minden gondolat.

Mint leégett ház omladéka közt

van még szikra a hűlt hamu alatt.

Így marad bennem egy kis öntudat.

 

És hallom majd a sok jövést-menést,

a harangozást, a leszögelést,

az elhadart circumdederuntot,

a köhögést, a gyors miatyánkot

s a kocsit, hogy a havon nyikorog.

Míg végre csend van. Magam maradok.

*

Az élet oly bús, oly vigasztalan.

Alig volt reggel, máris este van.

Nyugat felől a fehér hegyeken

a nap egy piros felhőn lemegyen,

aztán sötét van, sötét lesz sokáig, –

csak a hó világít.

 

Égj, öreg kályha, lehelj meleget!

Ott künn a világ jéggé dermedett.

Minden élő a zugokba vonul.

Oh mennyi panasz száll a hó alul,

didergő, fázó bogárkák jaja.

Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.

 

Barlangban a medve; s mi is, emberek,

mi is csak rakott barlangban lakunk,

s miről a medve, arról álmodunk.

 

Oh csak még egyszer jöjj el, szép tavasz,

te enyhe napfény, zöldellő fűszál!

Oh csak még egyszer lássak ibolyát,

s hulljon arcomba meleg napsugár.

Hadd haljak meg egy tavaszi napon,

s a szívemre tegyetek ibolyát.

Mindegy, ha én már azt nem is tudom,

csak tegyetek szívemre ibolyát.

 

(1897)