Gárdonyi Géza | Esti harangszó

(Agárdpuszta, 1863 – Eger, 1922)

 

Szép májusvégi estén egyedül

ülök a kertben. S nézem, mint merül

az égi nap a földi kék homályba,

a hegyek ibolyaszín fátyolába.

A völgyben lenn már feketül az árnyék.

Elcsöndesül az emberlakta tájék.

Csillag ragyog a Mátra tetején.

A távolból harangszó száll felém:

Üdvözlégy Mária!

 

Ha elgondolom, hogy e Föld szinén

valóban élt e tiszta, égi lény!

Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát

a porban hátrahagyta, merre ment;

hajába tűzött fehér violát, –

tán épp ilyet, mint kertemben terem…

S ő maga volt a legszebb viola:

Isten közöttünk járó angyala!

Üdvözlégy Mária!

 

Tán ilyen est volt, ilyen csillagos,

az ég ily kék, a föld ily harmatos,

s a kerti fák így álltak a homályban,

amikor ő szobája magányában

ott térdelt a kis gyékény-szőnyegen,

s imádkozott mélázón, csöndesen,

imádkozott magasba néző szemmel…

S a szoba megtelt égi fényözönnel:

Üdvözlégy Mária!

 

A Göncölszekér épp így állhata,

midőn az országút két vándora

a betlehemi völgyben haladott.

A férfi öszvér előtt ballagott.

A nő fenn ült halványan, szenvedőn.

Pásztorok ültek tűznél a mezőn,

és így szólt egy: – „A város telve néppel.”

A másik szólt: – „Itt hálhattok az éjjel.

Üdvözlégy Mária!”

 

Tán épp ily fű-illatos este volt,

tán épp így fénylett fenn az égi hold,

midőn egyszer a búzaföldön át

a gyalogúton haza lépkedett,

fehér-szeliden, mint a holdvilág, –

karján tartva az alvó kisdedet,

ki vállra hajló fejjel aludott.

Kalász kalászra bókolt, susogott:

Üdvözlégy Mária!

 

Óh gyöngyvirágok, rózsák, liljomok!

Leheljetek az égbe illatot!

Ő bizonyára ismert titeket,

mikor e Földön járt közöttetek,

s hozzátok hajolt és szólt édesen:

„Kedves virágom, rózsám! szegfüvem!”

Ma is szerető szemmel néz le rátok,

Virágajakkal ti is susogjátok:

Üdvözlégy Mária!