Gárdonyi Géza | Köd és fény

(Agárdpuszta, 1863 – Eger, 1922)

 

Ablakomon ma nincsen jégvirág.

Ahogy kinézek, szürke a világ:

köd lomhál a földön.

A szobám ma börtön.

 

Mi van a ködben? És mi van a ködön túl?

Elpusztulhat tőlem az egész világ;

ha a nap az égről, mint az alma, lehull,

és leomlik véle a csillagmiriád,

én nem fogom tudni, én semmit se látok,

csak az álló ködöt meg a kertpalánkot.

 

Ablakom alatt a kiskert sárgul elém.

A nagy mindenségből csak ennyi az enyém:

kóró, letörött ág, elhervadt levélke,

száz kis halott virág szomorú emléke.

De nincs örökös köd szép Magyarországban,

s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban:

átnyilallja a nap, elszáll, mint a fátyol.

Feltárul a közel, feltárul a távol.

 

Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik:

a Sánc egy utcáján most kezdik a lagzit.

Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe;

piros szoknyás lányok ringatósan lépve;

legények legelöl a táncot bokázva,

hátul meg a vének csendes-ballagdálva.

 

Nyoszolyólányok közt egy koszorúsleány.

Orcája halavány s mégis boldog, vidám.

Vissza-visszapillant az édesanyjára.

S akkor könny lopódzik szeme csillagára.