Gvadányi József | Egri diákélmény

(Rudabánya, 1725 – Szakolca, 1801)

(Részletek a Rontó Pál… negyedik cikkelyéből)

 

Szülőim erántam tanácsot tartottak,

Jó útra hozzanak, azon iparkodtak.

 

Azt végzék, hogy engem messzére adjanak,

És a jézsuiták kezekre bízzanak.

 

Azért Egerbe ment atyám, s szállást szerzett,

Jézsuitákkal is én felőlem végzett.

 

A Csurgóba* lakott szállásom gazdája,

Gazdag mészáros vólt, sok hízott marhája

 

A városon kívűl vólt egy nagy akolba,

Házánál mindég tíz vágó vólt az ólba.

 

Ő engemet ennek főképpen ajánlott,

Hogy ne kéméltessen tőlem korbács, sem bot.

 

Kérte: ne engedje, hogy én éjtszakázzak,

Nappal is tétova másokkal cékázzak. – –

 

Megtérvén, szülőim jól ki-készítettek,

Mert bár nem mutatták, de mégis szerettek.

 

Megindúltunk másnap, s értünk éjtszakára

Egerbe, szent Imre hercegnek napjára.

 

A professzoromhoz másnap reggel kísért,

Vitt néki egyet-mást, többeket is ígért.

 

Ez magát mindenképp mindjárt ajánlotta,

Hogy jó praeceptort is fog adni, mondotta.

 

Adott is egy réz-szín ábrázatú rétort,

Ránézvén, már tudtam, hogy szereti a bort. – –

 

Poéta vóltam már, e tudományt tudni

Kedvem vólt, mert úgyis jól tudtam hazudni.

 

Nagyon igyekeztem mindenképp tanúlni,

Társaimat hamar kezdtem is fel-múlni.

 

Professzorom látván tanúló kedvemet,

Mindenképp éleszté igyekezetemet. – –

 

Történt: hogy egy kedden, rekráció napján

A praeceptorommal sétálni délután

 

Kimentünk, s ballagva értünk Tihamérig*.

Csattogó hideg vólt, a hó ért majd térdig.

 

Itt mi a korcsmába mentünk melegedni,

Szóltam: hogyha nékem meg fogja engedni,

 

Egy kolbászt süttetek, bort is hozattatok,

Ehez egy pár fejér zsemlyét adattatok. – –

 

A kolbászból itten én egyedűl ettem,

A palack üres lett, azt észre sem vettem.

 

A korcsmárost újra én megszóllítottam,

Hogy tőltse megint meg, nékie mondottam. – –

 

Már a praeceptorom ezt is felhajtotta,

Megrázván a fejét, be jó bor! mondotta.

 

Szóltam: omne trinum, hogy perfectum légyen,

Még egyet igyon meg, mert inni nem szégyen.

 

Azért harmadszor is aztat megtőltettem,

Bíztattam, csak igyék, eleibe tettem.

 

Ebből is ittam én, de csak egy pohárkát,

Többivel ő mosta torka száraz árkát.

 

Megfizetvén mindent, mentünk hazafelé,

Az én praeceptorom hol hátra, hol elé

 

Tántorgott; szemembe engem nagyon dícsért,

Valamit kívánok, tenni mindent ígért.

 

Mihent természetét itten kitanúltam,

Mint virág harmattól, szintúgy megújúltam.

 

Tudtam, hogy mentora már én fogok lenni,

Csak bort adok néki, mindent fogok tenni. – –

 

Hallván édes atyám, hogy én jól tanúlok,

Az erkőlcsökben is én nagyon jobbúlok,

 

Gyakran kűldött nékem néhány forintokat,

Mind praeceptoromra kőltöttem azokat.

 

Mert rekrációkra mi az egész télen

A korcsmákat jártuk, úton és útfélen.

 

Jobban szerette ő ezeknek az útját,

Mint Castáliusnak csergedező kútját.

 

Húsvét innepekre eljött atyám hozzám,

Mely nagy öröme vólt, ki nem mondhatja szám,

 

Mert professzoromtúl jó viseletemet

Hallotta, tanúlók közt elsőségemet.

 

Adott azért nékem ő hat aranyakat,

Kik egy esztendőbe verettek, olyakat.

 

Megtérvén, anyámnak felőlem hírt mondott,

Örűltek, mondották, viselnek rám gondot.

 

A tavasz jelen vólt, az erdő már ződűlt,

Mezőre a sok nyáj gyenge fűre csődűlt.

 

Deákok falukra akkor szoktak menni,

Májusi jó tejet s édes téjfelt enni.

 

A praeceptorommal mi is kisétáltunk,

De mi nem a téjhez, hanem borhoz láttunk.

 

Legjobb, azt mondotta, Bacchusnak a teje,

Ettől élesedne az ész, s ember feje.

 

Korcsmákon muzsika vólt, és hegedűltek,

Városból sereggel lányok oda gyűltek.

 

Szólt hozzám: táncolni hogy én mért nem megyek,

Mintegy erőltetett, hogy én vígan legyek.

 

Tánc, úgymond, nem egyéb, hanem komóció,

Mely az egészségnek hasznos, és igen jó.

 

Énnékem sem kellett igen nagy bíztatás,

Valamint őnéki borhoz sok hívatás.

 

Táncoltam; a táncnak vóltam oly mestere,

Hogy testemnek tetszett minden ina s ere

 

Srófon járni, és két sarkantyúm úgy pengett,

Mint a muzsikának a taktusa csengett.

 

Azért a leányok táncolni szerettek

Én velem, és mindjárt meg is esmérkedtek.

 

Ezek majd mindnyájan laktak a Csurgóba,

Táncra jártak hol egy, hol más fogadóba. – –

 

Egy lánnyal annyira ment esmeretségem,

Hogy a tanúlásba lankadt serénységem.

 

Nem tetszettek most már Parnasszus múzsái,

Hanem csak Csurgónak az ő vad nimfái. – –

 

Eztet mi sokáig mind így praktikáltuk,

De végét dolgunknak jól meg nem vizsgáltuk.

 

Professzorunk tartott sok deák kémeket,

Kik a deákokra vetették szemeket.

 

Ha őket táncolni a lyányokkal látták,

Nevek szerint őket nékie béadták.

 

Professzorom egyszer magához hívatott,

Múlt éjjel hol vóltam, keményen fartatott. – –

 

Lehordott, megintett, és most meg-engedett,

Szólt: el ne veszítsed magadat s lelkedet.

 

Ily gaz személyekkel hogyha társalkodom,

Önként kárhozatra így magamat adom.

 

Praeceptort keményen megkorbácsoltatta,

Mint cégéres korhelyt ki is csapattatta.

 

Egy ideig magam igen jól viseltem,

Hamar lefeküdtem, reggel koránt keltem. – –

 

De nem soká tartott ezen viseletem,

Mivel jobban tetszett elébbi életem. – –

 

El nem hagyhattam én már a vad nimfákat,

Eggyik-másikátúl kaptam cédulákat.

 

Sokszor rejtekhelyen velek beszélgettem,

Templomba kacsintva rájuk nézegettem.

 

Falukra mentem ki, táncolni ővelek;

Azt véltem, hogy ezek igen titkos helyek.

 

De kém-deákoktúl ki vóltak tanúlva,

El is vóltam már én mindenkép árúlva.

 

Egy deák-pajtásom nékem megmondotta,

Professzor szájábúl hogy aztat hallotta,

 

Hogy az oskolába másnap meg-virgáztat,

Már a familiás vízbe vesszőt áztat.

 

Nagy gyalázat, ha egy poétát virgáznak,

Feltettem, hogy engem így meg nem gyaláznak.

 

Mindjárt is egy lánynak azt adtam tudtára,

Hogy jőjjön estvére táncra Kis-Tállyára.*

 

Kijött még hárommal; én velek vígadtam,

Egy kis vacsorát is ő nékiek adtam.

 

Reggel mindenike ment maga útjára,

Én pedig elszöktem professzor truccára.

 

Az egész ruhámat magammal elhoztam;

De őtet mocskoltam, szidtam és átkoztam.

 

Egy szólnoki szekér mégis szerencsére

Itt vólt; megfizetvén, felűltem én erre.

 

Sót hozott Egerbe, most már vólt üresen,

Jó négy ló vólt benne, tudtam, hajt sebesen.

 

Már éppen amidőn akartunk indúlni,

Kocsis ostorához amint akart nyúlni,

 

Itt termett egy deák, tudtam, ez is hogy kém,

Szóltam hozzá: itt vagy, te hosszúlábú gém!

 

Megkaptam; először őt jól megpofoztam,

E’ kevés vólt, hanem meg is csákányoztam.

 

Szóltam: már elmehetsz, te spion, gaz selma,

Tudom, professzornál hogy te lészel még ma.

 

Mondd, hogy meglőcsözöm, érek olyan napot,

Mivel lőccsel szokták megverni a papot.

*

Sok iffiú juthat veszély örvényébe,

Ha észre nem veszi magát hevenyébe,

 

Hogy már meg van vetve őtet fogó háló,

Melynél is a Sátán, nem más, az őrtálló. – –

 

Kerüljétek főkép ti a vad nimfákat,

Mint megannyi mérges s gyilkos viperákat.

 

Ezek szemetekbe bár szépen nevetnek,

De végtére mégis veszélybe vezetnek.

 

Nem bírtok Salamon nagy bőlcsességével,

Nem bírtok Sámsonnak az ő erejével:

 

Ha meg tudták mégis ezeket buktatni,

Hát tik nékik ellent mint fogtok állhatni?

*

Megindúltunk; hamar Szólnokon termettem,

Egerbe nem tudta senki, hová lettem. – –

 

(1793)

*A Csurgó Eger városának egy kis szeglet-része, amelyben a páter szerviták laknak; olyan híre vagyon ennek, mint Po­zsonyban a Cukker-Mándlinak. (G. J.)

*Tihamér: ez csak egy korcsma, amely Egren alól mintegy fél órányira az út mellett áll. (G. J.)

*Kis-Tállya: az egri káptalan faluja, Egren alul egy órányira fekszik. (G. J.)