Ha itt születtél

228.

Ha itt születtél

 

Szemem nem pihen lagúnán,
sem kéklő hegyek ormán,
csak egy titkos üzenettel álmunk őrző
kilátónak tornyán,
honnan ötven évnyi sóhajtás hív
fel a ködös Bükkbe:
összegyűjti boldog könnyeinket
a Hámori-tó tükre.
Forrásának friss vizét e város
zubogó patakjából issza,
sötétlőn-mély szeme, sárgult
képeslapokról tükröződik vissza.

 

Zötykölődtek kamasz éveim,
zörgő, sárga-villamoson,
jártam erdőt csühögő vonattal,
mi kertek alatt oson.
Emlékszem, hol kaptam egy szőkétől
első forró csókom,
s tanultam bűvös illatokban feltörni
a szerelmi kódom…
Voltam csendben lázadó,
néha erős vállakkal is gyönge,
akadályt emelt elém az út,
másnak apró por-göröngye…

 

Talán van szebb helye is,
e kék-arany világnak, hol
sudár pálmafák álompuha-fövenyű
tengerparton állnak,
ahol hó borított jéghegyek,
a kék eget felszúrják, hol
forró sivatagokban születő szeleket,
sárga dűnék fújják…

 

Próbáltam beszélni tanulni,
de nem az iskoláktól,
többször hosszú-konok utakon,
a magam hibájából.
Lettem hamar felnőtt,
kócos-őszülőn is
naiv gyermek szívvel,
(lelkem innen táplálkozik,
míg a Jóisten nem hív fel…)

 

Cipelem bőröndöm, kiborul a mának:
lombját sokszor megmetszik,
de gyökerét nem, a fának…
Bevallom, nem voltam hű gazdája
mindig e a vidéknek,
elvágyó gondolataim s induló lépteim,
mégis visszatértek.

 

 

Jelige: Ötven évnyi sóhajtás