Hámori altató
209.
Hámori altató
Pozsgás arcú lomb-rózsák
Feküsznek a víz tükörén.
Illegeti őket pár apró hullám,
Mit a csónak szánt körém.
Az ősznek minden pompája
Burjánzó, mégis vénül,
S tán arasznyi az ember,
A hegyfalak közt szédül.
A tó üres, csak engem tart fent,
S mégis szemtelenül vidít
Egy arc, s az őszben
Szeme tavaszt idéz.
A magában csendet dörmögő,
Könnyeit mederbe csurgatta,
S most délibábos álom
A csónakot úsztatva…
Zöld pillantása, az élet,
A dermedt hangulatba is
Mókás kacajt ingat,
S megbillen a ladik.
Látom, megint látom,
S tán képzelem vagy sem,
De tavasz ül köröttem,
S nyüzsgő lesz minden.
Buja lombok, vad csókok,
Az erdő pollenje.
S a zöld ezer árnya,
Borul előttem térdre.
Pattogó szerelem hevít
Nyarat a gyöngyös vízre,
S lankadó lombok lomhán
Levelet lopnak a képre.
S a hűs árnyak alatt pihenő
Ezer meg száz ember,
Most meredten áll,
S mind reánk figyel.
S a lombok újra díszbe kaptak,
Mint kik már a végsőt ropják.
A millió ég alatt,
Látom szívem szerte szórják.
Szembe nézve önmagammal,
Rám is őszt hintett az idő,
S kattogó mutatója rámérve
Elalszik, mint ilyenkor az erdő…
Jelige: Kajakos