209. Sütő Máté: Hámori altató

Pozsgás arcú lomb-rózsák

Feküsznek a víz tükörén.

Illegeti őket pár apró hullám,

Mit a csónak szánt körém.

 

Az ősznek minden pompája

Burjánzó, mégis vénül,

S tán arasznyi az ember,

A hegyfalak közt szédül.

 

A tó üres, csak engem tart fent,

S mégis szemtelenül vidít

Egy arc, s az őszben

Szeme tavaszt idéz.

 

A magában csendet dörmögő,

Könnyeit mederbe csurgatta,

S most délibábos álom

A csónakot úsztatva…

 

Zöld pillantása, az élet,

A dermedt hangulatba is

Mókás kacajt ingat,

S megbillen a ladik.

 

Látom, megint látom,

S tán képzelem vagy sem,

De tavasz ül köröttem,

S nyüzsgő lesz minden.

 

Buja lombok, vad csókok,

Az erdő pollenje.

S a zöld ezer árnya,

Borul előttem térdre.

 

Pattogó szerelem hevít

Nyarat a gyöngyös vízre,

S lankadó lombok lomhán

Levelet lopnak a képre.

 

S a hűs árnyak alatt pihenő

Ezer meg száz ember,

Most meredten áll,

S mind reánk figyel.

 

S a lombok újra díszbe kaptak,

Mint kik már a végsőt ropják.

A millió ég alatt,

Látom szívem szerte szórják.

 

Szembe nézve önmagammal,

Rám is őszt hintett az idő,

S kattogó mutatója rámérve

Elalszik, mint ilyenkor az erdő…

 

Jelige: Kajakos