Kállay Miklós | Dobó kora

(Eger, 1885 – Budapest, 1955)

(Képek Egervár 1552. évi ostromából) (Részletek)

 

Ihlessetek ma néma, mohos kövek!

Tűnt nagyság fényét rejtegető romok,

Hol vértajtékot túrva tört meg

Lángkavaró dühe napkeletnek.

A múltak messze, ködbe vesző ölén

Színes csodákat úsztat a képzelet.

Szívdobbantó álomba ringat

Régi korok hazajáró lelke.

 

Sírvermek ódon illata reng elő,

Döngőn robognak füstgomolyos hadak,

Kürtök riadnak s a hüvelyből

Csengve szakad ki a sarlós szablya.

 

A vár fokán megvillan az érckereszt.

Lófarkas holdak erdeje néz reá.

Kelet s nyugat kemény tusája

Hajladozó vasak élén szikráz.

 

A hősök népe küszködik itt vadul,

Fénykörbe lángol Mecskei, Zoltai,

S kitündöklik mind közt Dobónak

Ércsisakos, sudaras, nagy teste.

 

Ihlessetek ma néma, mohos kövek!

Tűnt nagyság fényét rejtegető romok,

Hol vértajtékot túrva tört meg

Lángkavaró dühe napkeletnek.

 

 

Az ostrom

Vázarcú, sápadt rémet szül a harc,

Csákány szakít, pöröly tör, cseng a szablya,

A párkányon csúszós a vér iszapja,

A vén Alit bőszíti a kudarc.

 

A holtak arca torz kacajt mereszt,

Tüzet köpködve pukkan szét a gránát,

Lázas szemek ködös vérfátyolán át

Buzdítva villog a zománc kereszt.

 

Dobó ott küzd, hol megrendül a had,

Nemes lováról csajtos hab szakad,

Nyugodt arcán nem indul félelem.

 

Szaván a csüggedt új erőre kap,

Ha füstgomoly közt büszkén megjelen,

S nagy ércsisakján szikrát szór a nap.

 

 

A válasz

Recsegve szól a kürt, a híd lekordul,

Fehér kendőt lobogtat a staféta,

A vár felé elkésve néha-néha

A zarbuzánok füstös öble mordul.

 

Sötét viaszból a fermán pecsétje,

Sötét ijesztés, hitszegő igéret.

 

A dölyfös Achmed rá választ se kéret:

Vagy hódolás, vagy zord halálnak éje.

 

Dobó parázsra hányja olvasatlan.

Lobot vet a levél s zizzenve halkan,

Üszökké kunkorul és rozsdabarnán

 

Még ott ég rajta egy sor, az utolsó.

Feszül a lánc izmos legények karján,

S a tarra daccal néz le egy koporsó.

 

Az amazon

Csóvás golyókon röpköd a halál,

Az ágyúk torka vészesen hörög,

Sivítva árad falra a török,

Hol a magyar mint biztos ércfal áll.

 

Üszökvihar közt tört gerenda hull,

Szurok pörköl, bomolnak a sorok;

Átkot hörg égőn sok száraz torok,

Tatár, kurd, albán öl, gyilkol vadul.

 

Holt férje mellett küzd a nő, a gyenge,

Arcán kigyúl a bosszú büszke pírja,

Kezébe hajlik a dömöcki penge.

 

Rendet vág a törökben szerteszét

S a skófium mellé vérhímmel írja

Világtipró Szulejman szégyenét.

 

Bornemissza

Rostává lőtt romhalmaz már a vár,

Nem hord az ágyúk párolgó csöve,

Vértől pirosló a bástyák köve,

A kishitű már csak csodára vár.

 

A hős Dobó is gyors álomra dűl,

Tőrt, cselt koholni elfáradt az ész,

Viharjósló, mély csendre húny a vész,

Fáradt pillán ólmos kábulat ül.

 

Csak Bornemissza hadnagy nem pihen,

Némán virraszt a kripták mélyiben,

Árnyat vet rá a sok sötét koporsó.

 

A föld ölén mély, tompa lárma támad,

S nyugodt arcán barázdát szánt a bánat,

A dob bőrén ha megrezdül a borsó.

 

Az imádság

A küzdőket bús éj választja szét,

Zegernyés, sűrű permeteg szitál,

Az őrtüzek parázsló fáinál

Nagy, lompos árnyak ingnak szerteszét.

 

Serény kéztől hegednek a falak,

A fejsze peng, földet szór a kosár,

S az éj ölén, mint őszi fénybogár,

Tüzes tollú nyílvesszők rajzanak.

 

Dobó merengőn a távolba réved,

Bátor szívén kétség szül sanda rémet,

Az ismeretlen éj hogy rája ásít;

 

De fény deríti szép, nemes vonásit,

És térdre omlik egy ágyúlaféttán

S imádkozik bízó reménnyel, némán.

 

Őszi rózsa

A pusztulás fagyos lehellete

A rombástyák közt bús árnyként suhog,

Zimankós tort ül a múlás tele,

Panaszlón zúgnak nagy, zöld ciprusok.

 

Fakó enyészet sír nyirkos ködöt,

A nagy természet némán haldokol,

Már minden út rozsdás avarfödött,

Halottas máglyát gyújt sok tűzpokol.

 

S bízó szívekből tűnik a remény,

Elszánt, kemény dac fészkel meg helyén,

S várják, mikor kondul a végső óra.

 

És ím mohotkás omladék között,

Mint győzelem, múlás, halál fölött

Bimbót nyit egy halványkék őszi rózsa.

 

Gárdonyi Gézának, az Egri csillagok költőjének ajánlja a szerző.

   Eger, 1907. augusztus 1.