Kálnoky László | Egy városhoz

(Eger, 1912 – Budakeszi, 1985)

 

Nem maradhattam ott örök rabodnak,

de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd.

Kockaköveid bennem súlyosodnak,

bennem görbülnek nagy boltíveid.

Pupillám belsejére odafestve

szivárványló kép több ezernyi van:

barokk szentek bohókás, kurta teste

a falfülkék kis őrbódéiban,

 

a minaret nyurgán és magauntan,

földes szobák, vörös dunyhacihák,

a hétöles csontváz a múzeumban

s a rég kihűlt török cseréppipák.

 

A vicinális-vágány és a várrom,

mint víz alól, mindegyre fölmerül,

oly egyszeri s tünékeny, mint az álom,

de éles elviselhetetlenül,

 

s a térzene, a harsogón banális,

bakák s cselédek, hölgyek és urak,

és a merev, mézsárga napsugár is,

mint egy légben maradt táncmozdulat.