Kálnoky László | Időszerűtlen vallomás

(Eger, 1912 – Budakeszi, 1985)

(Őszi városban, háború után)

 

Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló.

Megejtenek a délután aranyló

reflexei. A pasztellkék eget

szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem,

védi cukrát a barnán töppedő szem,

melyet tolvaj madárhad csipeget.

 

Gunnyasztva rejti titkait a város,

mint sűrű, túl édes óbort homályos

pincemélyben a pókhálós palack.

Egyazon háttérből válnak ki boldog

összhangban a szőlőhegyek s a tornyok:

boros pogányság s főpapi malaszt.

 

Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal,

bevonva mintegy tompa fényü lakkal,

csillognak. Elmosódott kék orom

töri át távolabb a párafátyolt,

s fény ömlik el a zömök és rovátkolt

falú óbarokk palotasoron.

 

Szelíd vidék, de nemrég még a harctér.

Emlékét őrzi néhány csorba arcél

a szobrokon. A vakolat lehullt

a házakról. Tört ablakok. Szenes folt

a háztetőkön. Mars elég kegyes volt:

határáról gyorsan továbbvonult.

 

Szegényesek vagy zárva még a boltok.

Az élet itten csendes, visszafojtott,

s a szó inkább suttogás, mint beszéd.

Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő,

s mélyében érzi még a messze tűnő

ágyútalpak, tankok görgő neszét.

 

A fecskeraj most készül messzi délre.

Jó volna, ha százötven, kétszáz évre

fordulna vélem vissza a világ.

Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet

simítja, odvas bükkfa törzse mellett

ébredek, mint szegény vándordiák,

 

ki útnak indul, míg felszáll a harmat.

Régimódi zöngéje van a dalnak

ajakán, meghat és elandalít.

Vadrózsabokrok rózsaszín virággal.

Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal

népes búvóhely zöld berek s csalit.

 

S városba ér, ahol kvártélyt keresgél

éjjelre; megszáll egy vén esperesnél;

ott enni kap, néhány korty bort iszik.

S mert a testnél nagyobb étű a lélek,

lámpánál, elköltvén az estebédet,

Horatiust olvassák egy kicsit.

 

Lehetne tél, a szél is mint borotva.

Talpam alatt hó porlik csikorogva.

Vonít az eb, ha odakint szorul.

Cudar hideg, de lépteim az ocsmány

sötétben sem tévednek túl a kocsmán,

ahol a tálon sült malac pirul.

 

A vendégek, kivált a termetesse,

kiknek arcát jó bor festé rezesre,

nyakalják és dicsérik e nedűt:

nyáron hűsít, télen belül melenget!

Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet,

mert a fecsegés nem természetük.

 

A házasember búcsúzik a torból.

Éjfél elmúlt. Morogva hazafordul,

bár a mulatság még javában áll.

Cigány helyett a pulykamérgű némber

várja új nótával; taktust fején ver

a hurkatöltő vagy főzőkanál.

 

Fordul a kép: lakodalomban állok,

ahol a frisset aprózzák a párok,

hogy kedvük majd szétrúgja a falat.

Reng a szála, rezeg a hártyaablak,

s döngölt cserhéjport füstölög a padlat

a sárga kordoványcsizmák alatt.

 

Képzeletem a múltat mért idézi?

Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?

Tűz és zamat! Rubinköves kehely

kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz;

máskor sziklák közül kibuggyanó víz,

vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej.

 

Tisztás gyepén pihen meg így a vándor,

ki talpán még sarat hoz a mocsárból.

De szebb a múlt valóban, vagy pedig

varázsszava az együgyű „azóta”?

Szebbnek látja a földet a pilóta

azáltal, hogy fölé emelkedik?

 

A vár fegyvertermében nagy halomba

rakva a koponyák: dúlt hekatomba,

da hajdan emberek, akár magam.

Halálos kardcsapás ma már fakó sáv.

Jelképpé egyszerűsödő valóság

példájából okul gyarló agyam.

 

Mongol szemek, zömök test, barna homlok,

legtöbben életükben is hasonlók;

s amit egyéni jegynek tarthatott

a kortárs, a lényegtelen lefoszlott,

s mezítlenül fedik föl most a csontok

titkukat, az időtlen alkatot.

 

Nemzedékek során céljára törvén,

hány ellenállást gyűrt le már a törvény,

hogy ím, a káoszból kihallani

szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén,

bár akadozva szól, a fajta nyelvén

mindig ugyanazt készül mondani!

 

Világosul, amit régóta sejtek:

ahogy bonyolult testemben a sejtek

születnek, halnak, névtelen tömeg,

s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek

egyek velem, bár életemre törnek,

mások meg a haláltól védenek,

 

úgy old magába engem is a népem,

a vére lüktet versem ütemében,

és nyelvével szólhat csupán a szám.

Sodrába vett a véghetetlen áram.

Egy hang vagyok a nagy harmóniában,

mely megtagadhat, akkor is hazám!

 

Már nem bánhatna vélem mostohábban,

s vonzóköréből nem léphet ki lábam;

testem földjéből vétetett: övé.

Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú:

bölcsen térek meg borfoltos bajúszú,

hordóderekú őseim közé.