Kálnoky László | Intermezzo

(Eger, 1912 – Budakeszi, 1985)

 

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,

a kerteket, a tornyokat, a várat.

A felhőkből, a szélből és a fákból

egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,

de ma alélt és tetszhalott a város,

a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,

mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

 

Rágyújtok a présház mellett a dombon.

Papírcsomagból ebédem kibontom.

Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,

mint szomorú vándorlegény a kompon.

 

Diófánk máskor lombjával beárnyal,

de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.

Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,

a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

 

Itt örök hazát védett az örök hős.

Családi címerem kardos, törökfős.

Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,

s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

 

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,

hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.

Feledhetem-e azt, hogy körülöttem

az árva ország üszkös teste gennyed?

 

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,

változhat-e a csendes, furcsa költő,

s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,

olvasva versem, egy más emberöltő?

 

A fűben zöldruhás kabóca pattog.

Egy elfutó vonat zenéje kattog.

Észrevétlen kihullasz az időből.

Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.