(Eger, 1912 – Budakeszi, 1985)
Őszi képek kisvárosból – ciklusból
Októberben temettük el
nagynéném férjét, egy sötét
napon; egyszer sem hagyta el
a fény a felhők börtönét.
Nagy temetés volt: kanonok
kísérte végső útra őt –
így rendelte a káptalan –,
mint káptalani számvevőt.
Nem is egyszerű sírgödör
nyelte el maradványait,
hanem kripta, fölötte meg
kápolna állt, melyet pedig
ötvenhat éve rokona,
egy régi püspök épített
magának, testvérének és
testvére gyermekeinek.
De nem is ezt akarom én
voltaképpen elmondani,
hanem a temetés után
történt inkább csak valami.
Elmondta a temetkezési
vállalkozó, hogy amikor
a kőlap fölfeszítve állt,
s eloszlott a dohszag s a por,
lenéztek a kriptába, s lenn
hevert egy ócska puskacső,
melynek faalkatrészeit
régen megette az idő.
Vagy, mint már akkor rozsdamart
csövet, egy munkás hagyta itt,
vagy a püspök puskája volt,
melyet magával sírba vitt.
Éjjel tán sírjából kikelt,
s e holt fegyverrel lőtte le
a halott őzek árnyait
a halott főpap szelleme.
Nagynéném férje is vadász
volt, és most mellé költözött,
s lesen feküsznek éjidőn
a holdfényes dombok között.
Titkok közt élünk… Kavarog
fejemben száz bizarr dolog,
s az indiánok különös
vallására is gondolok,
s gyakran látom, mint járja be
kezében puskával a két
halott vadász együtt a menny
örök vadászterületét.
