Kálnoky László | Rókus temető

(Eger, 1912 – Budakeszi, 1985)

Őszi képek kisvárosból – ciklusból

 

Októberben temettük el

nagynéném férjét, egy sötét

napon; egyszer sem hagyta el

a fény a felhők börtönét.

Nagy temetés volt: kanonok

kísérte végső útra őt –

így rendelte a káptalan –,

mint káptalani számvevőt.

 

Nem is egyszerű sírgödör

nyelte el maradványait,

hanem kripta, fölötte meg

kápolna állt, melyet pedig

 

ötvenhat éve rokona,

egy régi püspök épített

magának, testvérének és

testvére gyermekeinek.

 

De nem is ezt akarom én

voltaképpen elmondani,

hanem a temetés után

történt inkább csak valami.

 

Elmondta a temetkezési

vállalkozó, hogy amikor

a kőlap fölfeszítve állt,

s eloszlott a dohszag s a por,

 

lenéztek a kriptába, s lenn

hevert egy ócska puskacső,

melynek faalkatrészeit

régen megette az idő.

 

Vagy, mint már akkor rozsdamart

csövet, egy munkás hagyta itt,

vagy a püspök puskája volt,

melyet magával sírba vitt.

 

Éjjel tán sírjából kikelt,

s e holt fegyverrel lőtte le

a halott őzek árnyait

a halott főpap szelleme.

 

Nagynéném férje is vadász

volt, és most mellé költözött,

s lesen feküsznek éjidőn

a holdfényes dombok között.

 

Titkok közt élünk… Kavarog

fejemben száz bizarr dolog,

s az indiánok különös

vallására is gondolok,

 

s gyakran látom, mint járja be

kezében puskával a két

halott vadász együtt a menny

örök vadászterületét.