Kálnoky László | Völgykoporsó

(Eger, 1912 – Budakeszi, 1985)

Őszi képek kisvárosból – ciklusból

 

Az élet oly unalmas és

egyhangú, mint az egyszeregy.

Vasárnapi ebéd után

az ember nyújtózik bután,

s telt hassal futballmeccsre megy.

Máskor, csak hogy múljék nap,

végigjár cukrászdát, mozit;

barátok jönnek, elviszik

kártyázni; langyos sört iszik;

torkig van, és unatkozik.

 

Ilyenkor járok én a vár

bástyáira, s nézek nyugat

felé; ott, mint kővé meredt

imák, templomok s minaret

nyújtják az égre tornyukat.

 

Ravatal ez, hol a hegyek

a várost úgy veszik körül,

mint koszorúk, pompázva zöld

halotti díszül, míg a völgy

koporsójában elterül.

 

Majd lenn sétálok, a kihalt

mellékutcákban. Néha egy

ismerős szembe jön, megáll,

együgyű mondókát darál,

kezet fog, és útjára megy.

 

Vén, sárga ház. Szent szobra áll

keskeny fülkében a falon.

Gyakran kerülök erre, s itt

mindig megállok egy kicsit.

Egy régi, esős hajnalon

 

kábultan álltam, s néztem a

szobrot, bámultam vértelen

kőajkát, kissé csorbuló

orrát és égre forduló

homlokát, ahol értelem

 

fénylett. Arcáról folyt a víz,

mint hogyha könnye folyna le

halott szeméből. Megvirradt.

Kérdezgettem, hogy mit sirat,

és részegen sírtam vele.

 

Ezt mint nagy titkot őrzöm én.

Jaj annak, ki ilyet kimond.

Mert aki átugorja itt

a csirkeész határait,

neve különc lesz és bolond.

 

Van társaság, vacsora, bál,

ahol minden szó új adat,

melyet ízekre szedve szét,

hajtják a pletyka verklijét,

s mindenkit számon tartanak.

 

De látszatélet életük,

s ők maguk taposómalom

rabszolgái, kiket nevel,

s korbácsával véresre ver

önkényuruk, az unalom.

 

S azt gondolom, míg nézem a

kopott, egyforma házakat:

„Mind kripta, hová belevész

életük, s melyben csenevész

szerelmeik virágzanak.”

 

A vígság gazdag birtokos,

ki más vidékeken mulat.

Kastélya elhagyottan áll;

termeiben a félhomály

s pókok szövik hálójukat.

 

Hogy e vidék mocsár, amely

százezer álmot temet, és

mindig friss életekre tör,

egyre tartósabban gyötör

a keserű megismerés.

 

Hogy én is mit dobtam belé,

hogy mily sokat küzdöttem a

sorssal, nem tudják meg, pedig

keserves volt az út, amíg

oly tompa lettem, mint a fa.

 

A nagytemplom órája kong.

Hangja gyorsan hal el a híg

levegőben. Az őr tutul.

A megkínzott agy elbutul,

és rémképekkel álmodik.

 

A sarkon gyermek áll; sovány

kezében egy darab kenyér.

Az óra azt ütötte le,

az őr is azt tutulta le,

hogy életem semmit sem ér.