Kálnoky László | Völgykoporsó
(Eger, 1912 – Budakeszi, 1985)
Őszi képek kisvárosból – ciklusból
Az élet oly unalmas és
egyhangú, mint az egyszeregy.
Vasárnapi ebéd után
az ember nyújtózik bután,
s telt hassal futballmeccsre megy.
Máskor, csak hogy múljék nap,
végigjár cukrászdát, mozit;
barátok jönnek, elviszik
kártyázni; langyos sört iszik;
torkig van, és unatkozik.
Ilyenkor járok én a vár
bástyáira, s nézek nyugat
felé; ott, mint kővé meredt
imák, templomok s minaret
nyújtják az égre tornyukat.
Ravatal ez, hol a hegyek
a várost úgy veszik körül,
mint koszorúk, pompázva zöld
halotti díszül, míg a völgy
koporsójában elterül.
Majd lenn sétálok, a kihalt
mellékutcákban. Néha egy
ismerős szembe jön, megáll,
együgyű mondókát darál,
kezet fog, és útjára megy.
Vén, sárga ház. Szent szobra áll
keskeny fülkében a falon.
Gyakran kerülök erre, s itt
mindig megállok egy kicsit.
Egy régi, esős hajnalon
kábultan álltam, s néztem a
szobrot, bámultam vértelen
kőajkát, kissé csorbuló
orrát és égre forduló
homlokát, ahol értelem
fénylett. Arcáról folyt a víz,
mint hogyha könnye folyna le
halott szeméből. Megvirradt.
Kérdezgettem, hogy mit sirat,
és részegen sírtam vele.
Ezt mint nagy titkot őrzöm én.
Jaj annak, ki ilyet kimond.
Mert aki átugorja itt
a csirkeész határait,
neve különc lesz és bolond.
Van társaság, vacsora, bál,
ahol minden szó új adat,
melyet ízekre szedve szét,
hajtják a pletyka verklijét,
s mindenkit számon tartanak.
De látszatélet életük,
s ők maguk taposómalom
rabszolgái, kiket nevel,
s korbácsával véresre ver
önkényuruk, az unalom.
S azt gondolom, míg nézem a
kopott, egyforma házakat:
„Mind kripta, hová belevész
életük, s melyben csenevész
szerelmeik virágzanak.”
A vígság gazdag birtokos,
ki más vidékeken mulat.
Kastélya elhagyottan áll;
termeiben a félhomály
s pókok szövik hálójukat.
Hogy e vidék mocsár, amely
százezer álmot temet, és
mindig friss életekre tör,
egyre tartósabban gyötör
a keserű megismerés.
Hogy én is mit dobtam belé,
hogy mily sokat küzdöttem a
sorssal, nem tudják meg, pedig
keserves volt az út, amíg
oly tompa lettem, mint a fa.
A nagytemplom órája kong.
Hangja gyorsan hal el a híg
levegőben. Az őr tutul.
A megkínzott agy elbutul,
és rémképekkel álmodik.
A sarkon gyermek áll; sovány
kezében egy darab kenyér.
Az óra azt ütötte le,
az őr is azt tutulta le,
hogy életem semmit sem ér.