248. Molnárné Boda Mária: Kusza utak…
Tarkóm, tikkadt torokhangon,
Rekedt sóhaj alkonyaton.
Össze-vissza galambposta,
Hamis rímből tákolt strófa.
Rekedt bánat, téli berek,
Repedt földben nyögő erek.
Bükki tájban véres utak,
Kiásatlan gödrök, kutak.
Hangfoszlányok visszhang csendjén,
Elnyúlnak a világ rendjén,
Ékesek és összetörtek,
Erős szélben sorra dőltek.
Átkos szagú rút reggelek,
Napszította végtelenek,
Megfeszül most közel s távol,
Elszökünk a zajos mából.
Patak partján állunk csendben,
Kábulatnyi rettenetben,
Iszunk patak friss vizéből,
Szürcsölve a tenyerünkből.
Sorsunk reszket hátunk mögött,
Lesve ránk az ágak között,
Hontalanság tengerében,
Elveszünk a sötét éjben.
Hangtalan sóhajtunk nagyot,
Lélegzetünk nyomot hagyott.
Hiába kortyoltunk nagyot,
Sorsunk hűtlen, cserbenhagyott.
Dideregve reszket lelkünk,
Űzött vadként lüktet bennünk.
Avarágyon nyugszik testünk,
Némán áldozattá lettünk.
Vállára vesz most a vadász,
Puskavégre kapja magát.
Eső cseppen nyirkos földre,
Tébolyultra, reszketőre.
Kunyhónkhoz érkezve megállunk,
Átázott ruhánkban zihálunk.
Kandallónk felizzó tüzében,
Időzünk pattogó csendjében.
Elül a vihar most odakint,
Tépázott lelkünknek búcsút int.
Átjár a melegség egészen,
S mi folytatjuk utunkat merészen.
Jelige: M-A. Hope