(Mencshely, 1873 – Budapest, 1934)
Dalmondásra kik eljöttünk
zsendülő szép tavaszon,
Nagy nevével s áhítatos
szerelmével gazdagon:
Visszaszállunk tűnt időkbe –
szinte száz év távolán,
Elmerengünk az egri út
bús-magányos vándorán…
A külseje: ütött-kopott,
lesír róla, hogy szegény.
Dermesztő szél jéggé fagyaszt
forró könnyet a szemén,
S bár lelke dús tárházában
fényes zengő aranyak,
Nincs egy fillér tarsolyában,
nincs betevő jó falat.
Egy telét, haj, meggyötörte
hideg-rideg Debrecen, –
Eger völgye, hősök földje,
Dobó vára más leszen!
Csillámlik át borús lelkén
a váteszi sejtelem…
S Dobó vára szívét tárja
im, elébe melegen.
Szívét tárja, szívvel várja,
szállnak felé hő szavak:
„Isten hozott! Testvérünk, te
a magyar dal papja vagy!”
Poharába jó bor kerül,
tányérjára jó falat.
Lelke hevül, szíve derül…
zengő mélyén dal fakad.
Cseng a pohár… szívből szívbe
buzog, árad szent meleg…
Zendül a lant… rajt víg-édes
egri hangok zengenek…
– Bús szívéből kik ily édes
vidám dalt kivívtatok:
Dalom áldott emlékteknek
áldoz – egri kispapok.
(1930)
