Lampérth Géza | Egerben – Petőfi nevével

(Mencshely, 1873 – Budapest, 1934)

 

Dalmondásra kik eljöttünk

zsendülő szép tavaszon,

Nagy nevével s áhítatos

szerelmével gazdagon:

Visszaszállunk tűnt időkbe –

szinte száz év távolán,

Elmerengünk az egri út

bús-magányos vándorán…

A külseje: ütött-kopott,

lesír róla, hogy szegény.

Dermesztő szél jéggé fagyaszt

forró könnyet a szemén,

S bár lelke dús tárházában

fényes zengő aranyak,

Nincs egy fillér tarsolyában,

nincs betevő jó falat.

 

Egy telét, haj, meggyötörte

hideg-rideg Debrecen, –

Eger völgye, hősök földje,

Dobó vára más leszen!

Csillámlik át borús lelkén

a váteszi sejtelem…

S Dobó vára szívét tárja

im, elébe melegen.

 

Szívét tárja, szívvel várja,

szállnak felé hő szavak:

„Isten hozott! Testvérünk, te

a magyar dal papja vagy!”

Poharába jó bor kerül,

tányérjára jó falat.

Lelke hevül, szíve derül…

zengő mélyén dal fakad.

 

Cseng a pohár… szívből szívbe

buzog, árad szent meleg…

Zendül a lant… rajt víg-édes

egri hangok zengenek…

– Bús szívéből kik ily édes

vidám dalt kivívtatok:

Dalom áldott emlékteknek

áldoz – egri kispapok.

(1930)