202. Némethi Lajos: Lillához
Visz a kisvonat, Lillám,
megyek utánad –
az úton senki, senki,
de itt vagytok ti:
a tó, a tölgy és a bükk,
meg a sok kristály-forrás.
S te, kő-kövön pattogó patak,
kit már gyermekként hallgattalak,
és csodáltalak téged is,
lombok közt derengő,
zöldsipkás cifra palota.
Vén barlangok, lenn, a föld alatt,
csillámló, fehér sziklafalak,
nem eresztetek, mint kósza szívet
labirintkerengős csillagkaloda.
Még visz a kisvonat, már nélküled, tova…
A fák között rejtett ölelésünk
hangtalan pecsét, néma jel volt…
diákszerelmünk rég eltűnt nyoma.
S mi megmarad talán:
a bicskával vésett kérges szív,
és egy régi dátum,
sudár gyertyánunk déli oldalán.
Csönderdő mélyén eltévedt pillangó:
bíborszárnyú gyászlepke hercegnő,
pókfeszületre száll.
Lillám, megvénült már az ifjú,
lám megvénült már az ifjú,
lám megvénült már az ifjú nyár…
Jelige: „Ó, mennyi szép van!”