202. Némethi Lajos: Lillához

 

Visz a kisvonat, Lillám,

megyek utánad –

az úton senki, senki,

de itt vagytok ti:

a tó, a tölgy és a bükk,

meg  a sok kristály-forrás. 

 

S te, kő-kövön pattogó patak,

kit már gyermekként hallgattalak,

és csodáltalak téged is,

lombok közt derengő,

zöldsipkás cifra palota.

 

Vén barlangok, lenn, a föld alatt,

csillámló, fehér sziklafalak,

nem eresztetek, mint kósza szívet

labirintkerengős csillagkaloda.

 

Még visz a kisvonat, már nélküled, tova…

A fák között rejtett ölelésünk

hangtalan pecsét, néma jel volt…

diákszerelmünk rég eltűnt nyoma.

 

S mi megmarad talán:

a bicskával vésett kérges szív,

és egy régi dátum,

sudár gyertyánunk déli oldalán.

 

Csönderdő mélyén eltévedt pillangó:

bíborszárnyú gyászlepke hercegnő,                            

pókfeszületre száll.

Lillám, megvénült már az ifjú,

lám megvénült már az ifjú,

lám megvénült már az ifjú nyár…

 

 

Jelige: „Ó, mennyi szép van!”