Mindszenty Gedeon | A király széke

(Jolsva, 1829 – Eger, 1877)

 

Dobó fészkéhez engem gyakran elvisz

Borongó ábránd, szent emlékezet;

Ah! mert a szív, mely a jelenben nem hisz,

A múlttal olyan vágyva fog kezet.

A múlt, bár legyen végkép romba dőlve,

A magasságnak vállain pihen,

Míg mentül izzóbb dühvel ront előbbre,

Annál mélyebben sülyed a jelen.

Ki a mélységből! a múlt magasára,

Hol nyolcszáz évnek láthatára int

S az idő csúcsán e hon koronája

Még fénylik a reg szép csillagakint,

Hadd lássam őt, ki fölkent jobb kezével

Megszentelé ez ország homlokát

És egymaga az égig emelé fel,

Hadd lássam a hon szent apostolát!

 

Itt járt, itt üle a dicső Árpádok

Legelső szentje s koronása: Vajk,

Kiért e nemzet most is úgy sóvárog

S véres könnyűket hullatva sóhajt.

Itt ült ő gyakran a hegy oldalában,

Hol most gerezdtől reng a venyige,

Szeme Egervár fényes templomán van,

Míg nagy lelkében egy hont építe.

 

A jog s igazság szirtjét rakja egybe,

Tornyozván őket művészet s erő,

Ily alapon lép a jövővel jegybe,

Mely a távolból hajnallik elő;

S bár vérhullámok mossák a keresztet,

Mit alkotmánya homlokára szánt,

Föltűzi István, hős karja nem reszket,

A haladásnak zászlója gyanánt.

 

És ment a nemzet, komolyan megértve

A rohanó kor villámszózatát,

A századok bemárták tűzbe, vérbe,

De nem hajolt meg a hős hún-család.

Történelmében oly sok a júdásnyom,

Önérdek és gőg – magas, mint a hegy,

És mégis győzött vészen, áruláson,

Míg hitben egy volt s szabadságban egy.

 

Hit és szabadság! oh, ti égi nemtők,

Kiknek szépségök gyújt, emészt, megöl,

Kikért epednek múltak és jövendők,

Hányatva a sors láncain le, föl;

Oh, mennyi drága vért ontott az ember,

Hogy életére hintsetek mosolyt,

Ti elrejtőztök – – már remélni sem mer,

Csak vére foly még, mint hajdanta folyt.

 

Folyt a magyarvér annyi századéven

A vészragadta szent oltár körött,

De századévek vívtak ellenében,

Míg önfelével összeütközött…

Most itt borong a vesztett ősi kincsen,

Mint én borongok e bús romokon,

Melyeknél őr a fölfeszített Isten,

A megfeszített honfifájdalom.

 

Oh, hit! ne hagyd el, oh ne ősi néped,

Ragyogj lelkünkre István szelleme!

Búsongva álljuk körül puszta széked,

Tehet-e a sors többet ellene?

– Mi készen állunk fölépítni újra,

Amit szent jobbod hagyott volt nekünk,

Te fess szivárványt a nehéz borúra,

Míg küzdünk – avagy végkép elveszünk!

 

(1864)

 

* Vonatkozással a néphagyományra, mely azt tartja, hogy az egri vártemplomot Szent István építteté. Ezzel kapcsolatban a vár éjszaki oldalán elnyúló laposon maig is mutatják és „király széké”-nek nevezik azt a helyet, ahonnan a munkát vizsgálta. (M. G.)