(Jolsva, 1829 – Eger, 1877)
Dobó fészkéhez engem gyakran elvisz
Borongó ábránd, szent emlékezet;
Ah! mert a szív, mely a jelenben nem hisz,
A múlttal olyan vágyva fog kezet.
A múlt, bár legyen végkép romba dőlve,
A magasságnak vállain pihen,
Míg mentül izzóbb dühvel ront előbbre,
Annál mélyebben sülyed a jelen.
Ki a mélységből! a múlt magasára,
Hol nyolcszáz évnek láthatára int
S az idő csúcsán e hon koronája
Még fénylik a reg szép csillagakint,
Hadd lássam őt, ki fölkent jobb kezével
Megszentelé ez ország homlokát
És egymaga az égig emelé fel,
Hadd lássam a hon szent apostolát!
Itt járt, itt üle a dicső Árpádok
Legelső szentje s koronása: Vajk,
Kiért e nemzet most is úgy sóvárog
S véres könnyűket hullatva sóhajt.
Itt ült ő gyakran a hegy oldalában,
Hol most gerezdtől reng a venyige,
Szeme Egervár fényes templomán van,
Míg nagy lelkében egy hont építe.
A jog s igazság szirtjét rakja egybe,
Tornyozván őket művészet s erő,
Ily alapon lép a jövővel jegybe,
Mely a távolból hajnallik elő;
S bár vérhullámok mossák a keresztet,
Mit alkotmánya homlokára szánt,
Föltűzi István, hős karja nem reszket,
A haladásnak zászlója gyanánt.
És ment a nemzet, komolyan megértve
A rohanó kor villámszózatát,
A századok bemárták tűzbe, vérbe,
De nem hajolt meg a hős hún-család.
Történelmében oly sok a júdásnyom,
Önérdek és gőg – magas, mint a hegy,
És mégis győzött vészen, áruláson,
Míg hitben egy volt s szabadságban egy.
Hit és szabadság! oh, ti égi nemtők,
Kiknek szépségök gyújt, emészt, megöl,
Kikért epednek múltak és jövendők,
Hányatva a sors láncain le, föl;
Oh, mennyi drága vért ontott az ember,
Hogy életére hintsetek mosolyt,
Ti elrejtőztök – – már remélni sem mer,
Csak vére foly még, mint hajdanta folyt.
Folyt a magyarvér annyi századéven
A vészragadta szent oltár körött,
De századévek vívtak ellenében,
Míg önfelével összeütközött…
Most itt borong a vesztett ősi kincsen,
Mint én borongok e bús romokon,
Melyeknél őr a fölfeszített Isten,
A megfeszített honfifájdalom.
Oh, hit! ne hagyd el, oh ne ősi néped,
Ragyogj lelkünkre István szelleme!
Búsongva álljuk körül puszta széked,
Tehet-e a sors többet ellene?
– Mi készen állunk fölépítni újra,
Amit szent jobbod hagyott volt nekünk,
Te fess szivárványt a nehéz borúra,
Míg küzdünk – avagy végkép elveszünk!
(1864)
* Vonatkozással a néphagyományra, mely azt tartja, hogy az egri vártemplomot Szent István építteté. Ezzel kapcsolatban a vár éjszaki oldalán elnyúló laposon maig is mutatják és „király széké”-nek nevezik azt a helyet, ahonnan a munkát vizsgálta. (M. G.)