Mindszenty Gedeon | Eged – hitmonda Vata idejéből

(Jolsva, 1829 – Eger, 1877)

 

Elrobbbantak vadan zajongva,

Krisztus fejére átkot ontva

A vár mögötti keskeny úton

S túlértek a királyi kúton,

Holott a tájnak ékeül

Gazdag, selyemlágy gyöp terül,

Mely boldognak, boldogtalannak

Tavasz hímezte úri pamlag.

E pázsiton, mint tikkadt mének,

A pártütők letelepének;

És isznak hosszú, rémes áldomást

Az ősök véres istenére:

„Minden kereszthívő magyarnak,

Minden csuklyás barátnak, papnak

Így folyjon el korcs, gyáva vére!

Le a kereszttel! rút, aszott fa az,

Melyen sohsem virágzik a tavasz,

Gazdag, teremtő vallás kell nekünk,

Mint hősi vérünk és hő istenünk

S mint áldozó forrásvizünk,

Oly szűz legyen, amit hiszünk!”

Zúgnak, zúgnak s győzelmesen

Rázzák a vérszín lobogót,

Melyet nemrég Vata vezér

Egernek ajándékozott;

„E zászló egy szálfára tűzve

Mily szépen leng majd az Eged hegyén,

Ránéz a nap istenszemével

S még pirosabbá leszen szent kegyén.

Az ébredő hajnal magának

Vánkost csinál belőle

S ha mézharmattal jóllakott,

Aludni rája dől le, –

Mátra szelétől megdagadván,

Lenéz, lelát a nagy Tiszáig

S a délibáb is erre sóhajt,

Hol újra az őshit virágzik. –

Föl, föl, fiúk! Eged hegyére,

A kápolna, mely rajta áll,

Meddig dacol még haragunkkal?

Enyészet rája és halál!” –

S immár közel van a magas tető,

Ős homlokával égnek meredő,

Borútlan, mintha nem sejdítené,

Milyen gyalázat és bú tör felé,

Sőt, mintha vigalomra várna,

Nevet rajt fű, fa és bokor,

A gyík is részeg már a naptól,

Erős a fénye, mint a bor; –

De legszebben mosolyganak

Emitt e hószín, szent falak,

Zöld gyertyánfák közül kinézve,

Miként az üdvösségnek fészke

S mint a kegyelem kis várdája:

Az Úr Jézusnak kápolnája.

A fák királya: a bátor kereszt

Mellvédül áll előtte,

Szent homloka és karjai

Borostyánnal benőve. –

Ezenkívül kevés vagyon,

Ki síkra szálljon érte;

A tisztes, ősz Egyed atya,

A bérc szent remetéje

És egy sereg dalos madár,

Mely Jézust üdvözölni jár.

De mindezekre csak kacagni tud

Az istenűző Vata-söpredék,

Szívéből a szent hit galambja

Elszálla, elröpüle rég…

S „üszköt neki!” – kiált riongva

Egyben, mihelyt fölér a dombra, –

„Üszköt neki s baltát a szent keresztnek,

Minket tovább e helyről nem ijesztnek,

Tüzet rakunk belőlük, nagy tüzet,

Melyért Hadúr diadallal fizet;

Tüzet rakunk! hallod, vén remete?

Megég ma a keresztnek Istene. –

Idébb csak, idébb, ócska denevér!

Segíts a tűznél te is azalatt,

Kiadjuk szépen a te béred is,

Majd megperzseljük ősz szakálladat!”

És hull a forgács a keresztről,

Hull, hull, hullong

S az ősz minden fejszecsapáson

Föl-följajong;

Mintha szívének gyökere

Rögtön hervadni kezdene

S mélyen lelkében vagdalkoznék

Egy pokolbéli sas

Irgalmatlan mennykőszemekkel,

Karmokkal, csőrrel, mint a vas. –

E szent kereszt virágos zsámolyánál

Imádkozott ő minden hajnalon,

E szent arc néze rá oly részvevőleg,

Mint maga a szerelem, irgalom.

S imája közt, amíg fehér szakállán

Az angyalok susogtak,

A Megváltó arcán is észrevette

Csillagfényét egy szent mosolynak…

És most a porban! „Nem, nem, átkozottak!

Vagdaljatok szét inkább engemet.”

De alig szólott, megrepedt szívében

Egy fecskeszárnyú nyíl ím ott remeg!

„Ihol tehát!

Szegény barát,

Amit kerestél, a tied lett;

E tűzre ily csemege kellett…”

És földobák szilaj gyönyörrel

A kis kápolna égő hajzatára,

Melynek fölötte a dühös láng

Veszett táncát ropogva járja,

Széjjelhajítva vörös köpenyét,

Az ég felé meresztve üstökét,

Csiling, cseleng,

Még sarkantyúja is peng!…

A kápolnának kis harangja az, mely

Zokogva olvad a romok közé,

Mikéntha ősz gazdája végimáját

S halálravált búcsúját zengené;

De a siralmas zöngést túlkiáltja

Pogányok rettentő dala,

Kik vérszínű zászlójukat leásva,

Hadúrnak esküsznek vala:

„Az őshit éljen mindhalálig!

Övé szívünk, vérünk, karunk,

Az őshit, a hősök szerelme,

Csak érte élünk és halunk!”

„Élünk, halunk” – ezt zúgja vissza

A fölriadt völgy, erdő és halom,

Míg minden elvész a kelő viharban,

Miként a hitvány gyermeksiralom.

A vihar vette át a szót

És hosszan, mennyhasgatva szólt:

„Rettegjetek, gyilkos gazok,

Az Úr bosszút vesz rajtatok!”

Nap nap után tűnt, – a magyarnak

A vérkeresztség forró napjai,

S Egerben nem volt már kit ölni,

Nem többé mit földúlni, rontani.

De a nép búja és rémületére

A szent romok Egednek tetején

Éjjel, nappal mindegyre füstölögnek

S aki eloltsa, nincsen oly legény!

Ijesztő hír kezd ajkról ajkra szállni,

Mely megfagyasztja a csontot, velőt,

Hogy ősz Egyed lángpallossal kezében

Riaszt el onnan minden vakmerőt.

És mintha a hegy forrni kezdene,

Lábánál is izzó meleg,

Fölszárad rajta harmat és eső,

Bármilyen gazdagon pereg. –

S olykor, midőn sugárzó kék az ég,

Mikéntha nefelejccsel himzenék,

És fölleg nincs az égíven,

Madár hallgat, szellő pihen;

Eged felől a némaságon át

Titkos dübörgést hallani,

Amelyre a föld hosszan megremeg –

Hej, ebből lesz még valami!

Gonosz, baljóslatú jelek

Mindig sűrűbben s rettentőbb alakban…

Mikor sújt, gyilkol már a vész?

A nép úgy lázong és oly nyughatatlan!

A keresztények Istenéhez

Küld egy-egy vérző, elfojtott sohajt:

„Uram! ne büntess haragodban,

Hárítsd el rólunk a veszélyt, a bajt.”

A hegy fokán azonban egyre nő

Az óriási vastag füstredő,

Mely a szellőben lassan kavarog,

Mint a tengerek örvényén a habok.

És ím, egy csöndes, tikkadt éjjelen,

Midőn erőt veszt bú és szerelem

S az égnek messze kéklő ablakára

Kikönyökölnek mind a csillagok

S mint aranyfürtű tündérmagzatok,

Mosolyganak a földiek lakára,

Aludván a völgy népe mélyen,

Mint gyermek anyja lágy ölében,

Egyszerre csak rop, rop, ropogva,

Mint százezer mennykőnek csattanása,

Megrendül a föld szíve, gyomra,

Mintha valaki belsejében ásna; –

Avagy tán Isten, a haragvó,

A föld mellére hágott

S keresztül zúzta, törte csontját,

Azért e rémes jajgatás ott!? –

Hullámzik a táj, háborogva

Táncolnak erdők és hegyek,

A kőfalak végigrepednek,

Lehullnak dárdák, fegyverek.

Kétségbeesett sikoltások zaja

Zúg versenyt a vész dörrenésivel

És a vidékre oly sötét borul,

Hinnéd: pokol vagy tenger nyelte el.

De ím! egyszerre fáklyát gyújt az Isten,

Egy rémes fáklyát: az Eged hegyét,

Vörös fénye széthabzik a határon

S mint a villámlás, hasgat szerteszét.

Tüzet, tüzet kezd hányni a tető,

Bömbölve, mint száz ágyú, hogyha lő,

A láng, mint óriási fúró,

Süvít az égnek egyenest,

Ki tudja, hátha rajta egyben

Egy széles, tág lyukat repeszt?

A felröpített sziklaszálak

Izzón távol bércekre szállnak,

Mindenfelől lángzuhatag,

Amely percről percre dagad, –

És főve, forrva, sustorogva

Szakad le a szőlősorokra, –

A százesztendős cserfa törzse

Parázs üszkökre törve;

A zöld bokor, a sarjadó mező

Egy lángoló sír, égő temető –

És veszve minden menthetetlenül,

Mi e futó tűzár elé kerül.

„Jaj, jaj – nyög a nép –, ó jaj, jaj nekünk!

Jézus! ne szállj ítéletre velünk!

Látjuk végetlen nagy hatalmadat,

Egész világ letörpül az alatt;

Tudjuk, hogy méltó, méltó szent bosszúd,

De lesz talán még irgalmadhoz út?

Ó! vedd el rólunk e réméjszakát

S neked szenteljük lelkünk tavaszát.

Imádni fogjuk édes, szép neved,

Tisztelni fogjuk szent keresztedet

S kinek kezén ártatlan vér csorog

Közöttünk, meglásd, az lakolni fog!”

A síró nép imája fölhatott

A szent kereszt hatalmas Istenéhez,

S hajnalra csend lőn. Elpihent a vész,

Mint ember, aki lankadtságot érez,

Eged is úgy áll, mint egy bús vitéz,

Ki homlokán kapott nagy, mély sebet,

De már nem vérzik… beköték vala

Fehér kendővel a vérző fejet,

Fehérlő kendő rajt a fellegek,

Melyek halványan, gyéren lengenek…

Eltűntek végkép a romok,

A vérszín zászló sem lobog

És mindenütt és minden oldalon

Sötét pusztulás, roppant szénhalom

És mindenütt istenbosszú nyoma,

Tarolt vetés… a népnek nyomora,

És mindenütt halálcsönd…

Csak a völgyben nem. Ott zajong a nép

Vad fájdalmában, nagy keserviben,

A vesztés őrjöngő dühe

Üvöltöz minden ajkon és szíven

S üzetve szenvedélyek ostorától,

Előbb bűnhődő, most büntetni lángol!

„Mondjunk rettentő véritéletet

A gyilkos és szentségtörők felett,

Kik elrabolták Jézusunkat,

Legjobb s legszentségesb urunkat,

Akik Egerre vészt hozának,

Mert embervérrel áldozának, –

Jézus nevéért s Egyedért

Halált és vért – örökre vért!”

„Halált és vért!” ordít a népség

S a bűnösök hiába szólnak,

Nincs irgalom, nincs kegyelem,

A könnyek is hiába folynak;

Az ítéletnek teljesedni kell:

„Csak föl velök, föl Isten hírivel,

Hol vétkezének, ott bűnhődjenek,

– A bűnösökben a szív megremeg, –

Eged tűzöble legyen sírjokul;

Halálukon így más is majd okul

S az Úr tán többé meg nem látogat,

Ha tetszik neki e nagy áldozat!”

Meglőn. Eged elnyelte a gonosz vért

És lassankint bezárta torkát.

Aztán jövének hosszú századévek

S a tűzkatlant végkép behordták;

Tar homlokán ha ül is néha felleg,

Nincs senki sem, ki tőle retteg; –

Csak szent Egyed vércsöppei dacolnak

Hatalmával a rengeteg időnek,

Pirosra föstvén a gerezdeket,

Melyek itt évről évre nőnek…

 

(1857)