(Jolsva, 1829 – Eger, 1877)
Hozott Isten a távolból,
Édes atyja Egernek!
Fogadd üdvözletét a rád
Váró annyi ezernek!
Nézz el hiveidnek sergén,
A szemekben mennyi könny,
Nézz örvendő arcainkra,
Milyen édes ez öröm!
Megérzéd a távolban
Vágyaink leheletét,
Melyet ima- és sóhajban
Oly gyakran küldénk feléd?
A mező is mintha vágyban
Égett volna utánad,
Elaszott termő kalásza,
A fű sarja kiszáradt.
És az Ég is, mintha hozzád
Kötötte vón az áldást,
Veled vivé el kegyelmét,
Veled a vígasztalást.
De most íme! hull a harmat
Szemeinkből s az égből,
S virul a szív, virul a táj
A szem s az ég cseppjétől.
Az örömet és az áldást,
Mind a kettőt te hozád
S Eger népe most a hála
Szárnyán siet tehozzád.
Jöjj tehát be sziveinkbe
S maradj áldásul velünk,
Hadd áldhassuk mi is szívvel
Érted a mi Istenünk!
(Rögtönözve Eger polgárai nevében 1856. június 23-án, midőn a távolból megérkező nagy főpásztorra (Bartakovics) várván, azt hosszas szárazság után az ég örömcsöppei közt közeledni látták. (M. G.))
