213. Sipos Erzsébet: Neked adom

 

Benedeknek

 

Neked adok egy hegyet,

ha én már nem leszek:

ez itta a Bükk,

hogy ük és ükunokád

is láthassa

a törékeny természet

ezer csodája.

Neked adom,

mert tiszta vagy,

mint kristálytiszta patakok.

Barlangok, mint nagy-nagy lakatok,

rejtélyük kulcsát neked adom.

Hol ember élt kőkorszak óta,

csontjait, tűzhelyét

a barlang megóvta.

 

Neked adom a Bélkőt,

hol régen telhetetlen gépek

sok szép részt kitéptek,

s a csonka hegyért éjjelente

az imát a ciszterci templom rebegte,

s reszketett a korai szegfű gyenge teste.

 

Vigyázz, nagyon vigyázz

a sárga ibolyára,

évezredek óta itt van

a hazája,

vigyázz minden kis virágra, bogárra.

Tiéd a lepkék különös tánca,

az őserdő minden faóriása,

kérgüket láncfűrész

sohase bántsa,

hadd legyen szarvasbogarak

boldog násza.

 

És ott van a Szalajka-völgy,

mint nemes, gyögyörű,

szemérmes ifjú hölgy,

arcát Fátyol-vízesés takarja,

örömkönnyeit neked hullatja.

 

Tiéd minden szirt és szikla,

keselyük, sasok birodalma,

legendás várromok, sisakvirág,

hajdanvolt bálványimádó konok világ.

 

A szurdok erdők hűse, csendje,

hol hangyák vonulnak rendbe,

s páfrányok kunkorvégeit

a hajnal kibontja,

s a földből, mint

nagykabátok gombja,

előbukik sok domború hátú gomba.

S  a völgyből úgy száll a pára,

mint sóhajtás, a szív legszebb vágya,

fel-fel, a fennsík magasára,

a természet nagy katedrálisára.

Mert szent hely ez,

hol minden oldalon az oszlopfő,

egy-egy kiugró büszke kő:

Istállós, Tar, Pes, Bélkő és Bálvány,

nem hivalkodó hűvös márvány,

mész és dolomit.

Szóval amit csak tudtam, összeszedtem,

óvón, őrzőn, kezedbe tettem.

 

Jelige: Hór-völgyi hóvirág