213. Sipos Erzsébet: Neked adom
Benedeknek
Neked adok egy hegyet,
ha én már nem leszek:
ez itta a Bükk,
hogy ük és ükunokád
is láthassa
a törékeny természet
ezer csodája.
Neked adom,
mert tiszta vagy,
mint kristálytiszta patakok.
Barlangok, mint nagy-nagy lakatok,
rejtélyük kulcsát neked adom.
Hol ember élt kőkorszak óta,
csontjait, tűzhelyét
a barlang megóvta.
Neked adom a Bélkőt,
hol régen telhetetlen gépek
sok szép részt kitéptek,
s a csonka hegyért éjjelente
az imát a ciszterci templom rebegte,
s reszketett a korai szegfű gyenge teste.
Vigyázz, nagyon vigyázz
a sárga ibolyára,
évezredek óta itt van
a hazája,
vigyázz minden kis virágra, bogárra.
Tiéd a lepkék különös tánca,
az őserdő minden faóriása,
kérgüket láncfűrész
sohase bántsa,
hadd legyen szarvasbogarak
boldog násza.
És ott van a Szalajka-völgy,
mint nemes, gyögyörű,
szemérmes ifjú hölgy,
arcát Fátyol-vízesés takarja,
örömkönnyeit neked hullatja.
Tiéd minden szirt és szikla,
keselyük, sasok birodalma,
legendás várromok, sisakvirág,
hajdanvolt bálványimádó konok világ.
A szurdok erdők hűse, csendje,
hol hangyák vonulnak rendbe,
s páfrányok kunkorvégeit
a hajnal kibontja,
s a földből, mint
nagykabátok gombja,
előbukik sok domború hátú gomba.
S a völgyből úgy száll a pára,
mint sóhajtás, a szív legszebb vágya,
fel-fel, a fennsík magasára,
a természet nagy katedrálisára.
Mert szent hely ez,
hol minden oldalon az oszlopfő,
egy-egy kiugró büszke kő:
Istállós, Tar, Pes, Bélkő és Bálvány,
nem hivalkodó hűvös márvány,
mész és dolomit.
Szóval amit csak tudtam, összeszedtem,
óvón, őrzőn, kezedbe tettem.
Jelige: Hór-völgyi hóvirág