182. Benke Gábor: Óda Bükkhöz

 

Elképzellek a Nagyvilág közepén,

ahol Rajtad kívül nincs senki más, csak én.

 

A lágy szellő ahogy simogat, zöld lankáiddal

nem csak Magyarország, hanem a világ legszebb helye vagy.

 

Az illatodtól megrészegülök, ha magamba szívom

erősen szédülök.

 

De ezt a szédülést én nagyon kívánom,

semmi mást sem jobban: széles e világon.

 

Vágyok Veled lenni, ölelni, szeretni,

az értékeidre féltően vigyázni.

 

Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondoljak Reád.

Ne jusson eszembe, hogy tőled szép a világ.

 

A csurgó patakok, a zöld falevelek

melyek feledtetik a borongós perceket.

 

Elég, ha Rád nézek, vagy csak eszembe jutsz;

a szám mosolyra nyílik, a kedvem felvidul.

 

Rájöttem már végre, hogy ebbe a világba’

Te vagy, ki színt viszel életem útjára.

 

Ha előre nézek, vagy ha éppen vissza;

látom a sok közös, kalandos utunkat.

 

Ott lakozol benne, addig, amíg élek,

mert vigyázok Reád, s óh Bükk …  szeretlek Téged.

 

 

Jelige: Bükkfalevél