Óda a Fátyol-vízeséshez

235.

Óda a Fátyol-vízeséshez

 

Mily’ gyönyörű vagy, kecses, ártatlan és tiszta,

Az idő kereke forog általad előre és vissza.

Ott rejlik benned a gyengédség, s valami ősi erő,

A feledhetetlen múlt, a jelen, s a távoli jövő.

 

A Bükk karjait védelmezőn, óvón tárja föléd,

Szeretve ölel, mint jóságos anya féltett gyermekét.

Lábaid elé szőnyegként bársonyos fövenyt terít,

S ha szomorú lennél, madarak dalával jókedvre derít.

 

Hogy legyél mindig vidám és mosolyogva járj,

Neked lejt táncot ezer, meg ezer apró kis bogár.

Neked fénylik ezüstösen a csillámló víztükör,

S rajta játszadozó pisztrángok szivárványa tündököl.

 

A szél suttog füledbe kifürkészhetetlen titkokat,

S kacagsz a halványkék égre, ha a napsugár simogat.

Ha úgy tartja kedved, csak pajkosan szökkensz tovább,

S lépteid nyomán fellibben hófehér csipkeruhád.

 

S ha elhalkul a táj, s megpihen minden, mert eljő az alkonyat,

Mutasd meg még egyszer a világnak légies fátyladat.

Míg alszol, csillagok fénye ragyogja be szépséges arcodat,

S a Kárpátok szelíd Őre vigyázza csendesen álmodat.

 

Jelige: Anonymus