Pájer Antal | Az egri amazonok

(Maklár, 1817 – Budapest, 1881)

 

Sötét idők borongtak át felettünk, –

A harcidők siralmas korszaka,

Midőn vértől ázott kenyérből ettünk,

S szent nyúgalomra nem várt éjszaka,

Midőn a kürt rivallt, a kopja csengett,

S fölénk nem várt halál veszélye lengett.

 

Sötét idők; midőn a megfogyott nép

Vérbosszuért az égbe fölsira,

S miként szokás, ha szívet fájdalom tép,

Siralmi közt gúny tört ki ajkira;

Éles gúny, mely nemünknek szégyenére

Szelíd kebelt, ártatlan keblet ére.

 

„Mi hát a gyáva nő, ha férfi nincsen?

– Zúgták a rágalom csipős szaván. –

Egy otthon üldögélő „drága kincsem!”

A fényüzésnek púha pamlagán.

S míg a férj bősz csatáknak áldozatja, –

Ő honn szerelmét egy pulyának adja.

 

Künn a madár megóvja árva fészkét,

Ha száz veszély fölötte összeért;

A pelikán kiontja drága vérét

Szomjas fiának ifju élteért:

De nőnktől, míg az ügy kivánna minket, –

A héja elhordhatná gyermekinket…!”

 

Így szálla szét a gúny csípős fulánkja;

S a föld alatta összeborzadott,

Hogy tompa keblében nyögött reája

Sok harci szenvedélyü nőhalott;

S a szív alatt szendergők kisded ajkin

Először is boszúra sírt fel a kín.

 

Így szálla szét a gúny csípős fulánkja,

Hogy szinte a magasba felhatott.

S az úr szent bosszut esküvén reája,

Lemennydörögte a határzatot:

„A gyönge nő, kit rágalomtok ére,

Védpajzsotok lesz, ezrek szégyenére…”

 

S ím a csaták villámos ostromára

Füstgombolyag futotta át Egert;

A bömbölő golyóknak záporára

Diszes falán a pusztulás hevert,

A bérci vár ingott, a bástya rengett;

S az árva nép talán kegyért esengett?

 

Nem! Erre a vár népe nem szorult még;

Inkább ezer halálra kész leve,

Hogysem vitéz hírétől elbucsúznék,

S szégyen ködébe hullna szép neve.

A kürt rivallt, Dobó előre szállott!

S im a rémséges óra most beállott.

 

Alant ordítva küszködött az ozmán,

Mint a darázs, ha mérge fölriad;

Fönn bátorul vívott, mint bősz oroszlán,

A végnyomorra edzett ősi had.

Alant morgott az ozmán förgetegje;

S fönn egyre hullt Dobó kicsin seregje!

 

De ím, a gyönge nők tüzelt erében

Mi rendkívüli hévnek lángja gyúlt?

Kard, dárda fénylett mindenik kezében,

S csodás merénnyel égve, rontva dúlt:

Ez itt önférje izmos gyilkolóját

Villámkardjával perc alatt szelé át;

 

S az ott, a bástyán, mint egy égi tündér,

Süté az ágyúk vészes torkait;

Majd szörnyü lobbal s forradással önté

A tarfejekre égő szurkait;

S hullott rakásra mindenütt az ozmán,

A vár alatt s a vár győzelmes ormán.

 

Ez itt szines zászlóval szép kezében,

Mint egy szent lelkesít a vár fokán;

S az ott a feltüzött holdat keményen

Tördelte szét zászlósa homlokán;

S hullott rakásra mindenütt az ozmán,

A vár alatt s a vár győzelmes ormán.

 

Midőn Egernek eltarolt vidékén

A béke visszaszállt parányira,

Szegény hazánk a jóslat bús igéjén

Egy kínos eszmélettel fölsira:

„A gyenge nő, kit rágalomtok ére, –

Védpaizsotok lőn, ezrek szégyenére!”

 

S míg a vitéz nők híre röpke szárnyon

A földet átfutotta hirtelen,

A harci vérrel festett láthatáron

Egy rózsa fellegecske volt jelen;

Melyből az égiek tetszést dörögtek,

Hogy „Éljenek soká az egri hölgyek!”