Pájer Antal | Petőfihez

(Maklár, 1817 – Budapest, 1881)

 

Azt mondják, hogy kerestél engemet

Utadban egykor, Egren átmenet?

Sajnálom, hogy szándékod összement;

De még inkább azt, hogy az árva szent

(Már én magam) téged nem láthatott;

S mely elvitt, szinte szidtam a napot.

Most én megyek meglátogatni hát

Mársnak szökött, nyugalmazott fiát.

Természetes: vasúton, gőzkocsin, –

A képzeletnek gőzös szárnyain.

Hozzád gyakorta csak bekopogok.

Természetes: csak a szivem dobog!

És ott végig, végig tekintelek:

Ez volna hát oly hős magyar gyerek?

Midőn rád nézek, azt fontolgatom:

Hogy állhatott a borju hátadon?

Hej, úgy-e csak mégis könnyebb a lant?

Nem függ le derekadra oly alant.

Hanem karodra öltöd és fütyölsz;

S daloddal éltet osztogatsz vagy ölsz.

Úgy van, barátom! sokszor mondom ezt:

Petőfi gyógyít vagy szívet repeszt.

Nem ontál a szuronnyal annyi vért, –

Mint tollad szívet átszúrt a honért.

Hidd el, hogy a csatákban s harcokon

Nem lettél volna ám Napóleon.

De mint költő, léssz Májor legalább.

Természetes: soknál nagyobb s csudább.

Sovány ugyan a költő kenyere;

Mert akit Isten karja megvere;

Annak kezébe lantot ád s felel:

Éhen, szomjan, mint koldús, énekelj!

De mégis jobb, hogy nem vagy már baka.

Csak rossz a prófont és lőpor szaga!

És rád ott senki nem is hallgatott;

Mig itt komandirozod a napot.

Mint Jósué szavára, nem mene:

Megáll dalodra szinte őkeme,

Természetes: csak ábrándég felett!

Mert mindent megtesz a dús képzelet;

Csak épen a költőt nem tartja jól…

Dalolj tehát, barátom, és dalolj;

Verd a szép lant épséges húrjait.

Ne gondolj véle: forraszt? vagy szakít?

Gyönyörködik benned, szivét aki

A külföldnek bérbe nem adta ki.

Az olyan becsinált szívű magyar

Még maga sem tudná tán, mit akar?

Sok mondja azt, hogy éneked bakás;

Mert néki szép: csak a holdugatás.

De rája mit se hallgass; mert hiszen

Nem járt még ő száraz lábbal vizen.

Azaz: nem is tudja, mi fán terem

A költő? S mit fitymál az emberen?

Dalolj szerelmet; és dalold a bort,

S a hont, melyért e nemzet vére folyt.

Daloddal (erre kérlek s meghagyom)

Az ily finnyás magyart mind üsd agyon…!

De majd ha erre jössz még egykoron,

Már nékem is lesz egy pohár borom?

Mellé ülünk s mondok neked sokat,

Mig ki nem áztatunk egy-két fogat.

A bor megnyitja a zárt kebelet;

S akkor beszélek majd nyiltan veled!

Természetes: csak természetesen;

Mert a hideg feszt én nem keresem…

Látd! így gondolkodom felőled én;

S meglátogatlak annak idején.

Most már, tudom, dolgod van, s elmegyek.

Természetes: csak képzetileg!

De jőni kell, még jőni fog, meglásd!

Hogy meglátjuk valóban is egymást.

Még jön talán egy régen várt idő:

Hát addig is, barátom, adieu!