Petőfi Sándor | Egri hangok

(Kiskőrös, 1823 – Fehéregyháza, 1849)

 

Földön hó, felhő az égen –

Hát hiszen csak hadd legyen!

Rajta nincsen mit csodálni,

Télen ez már így megyen.

Én ugyan nem is tudnám, hogy

Tél vagyon,

Ha ki nem pillantanék az

Ablakon.

 

Itt benn űlök a melegben,

Környékez sok jóbarát,

Töltögetve poharamba

Egri bércek jó borát.

Jóbarátok, jó borocska –

Kell-e más?

Kebleinkben a kedv egy-egy

Óriás.

 

Kedvemnek ha magja volna:

Elvetném a hó felett,

S ha kikelne: rózsaerdő

Koszorúzná a telet.

S hogyha földobnám az égre

Szívemet,

Melegítné a világot

Nap helyett! –

 

Idelátszik a hegy is, hol

Dobó a hír könyvibe

Nagy neve örök betűit

Török vérrel irta be.

Hej, az volt ám még az ember,

Biz az ám!

Mig olyan lesz, sok viz elfoly

A Dunán.

 

Elvirúlt már a magyarnak

Tettvirágos tavasza!

Hosszu gyáva tespedésben

Pang, sínlődik e haza.

Megjövend-e még az elszállt

Kikelet?

Lesz virány e régtől puszta

Hon felett?…

 

Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most!

Úgyis ritkán vígadok;

E napot ne háborítsák

Legalább a bánatok.

S a sopánkodásnak ugysincs

Sikere,

S mit tehet mást a lant gyönge

Embere?

 

El tehát a hon bajával,

Most ez egyszer el vele!

A kitört bút minden ember

Új pohárral öntse le.

Új pohár bort hát, barátim,

Új pohárt!

S ismét újat, az előbbi

Ha lejárt.

 

Igy!… de ím, mit veszek észre?

Egy század minden pohár;

A jelen hátam mögött van,

Lelkem a jövőben jár.

A jövőben vígan élek,

Boldogon!

Mert nem árva már az egykor

Árva hon.

 

(Eger, 1844. február)