(Hernádnémeti, 1844 – Budapest, 1926)
Régmúlt idők emlékein merengek…
Te tűnsz elém palóc tündér, Eger;
Tüzes szemed miként igéz, melenget!
S ajkad minő piciny piros eper!
Miként a domb jeges páncéla enged,
Ha nap süti s legyinti langy lebel:
Képedtül úgy enyhül szívem hidegje,
Hímes tavaszt lát két szemem idegje.
Ott látom én ma is magam alakját
Utcáidon s a régi várfokon;
Térségiden űzöm, verem a labdát,
Míg völgyeden a pillangót fogom.
Eszem szegény polgárcsalád falatját,
Míg a betűk tej-cucliját szopom;
Gyönyörködém rubin borod tüzében,
Pisztráng valék fürdőd selymes vizében.
Dobó fészkét is olykor látogattam,
S előttem állt sok egri amazon;
Látám őket harcolni, míg alattam
Török hullák feküdtek halmazon;
Hazám sorsán könnyekre is fakadtam,
Lőn honfibúm folyója Amazon…
De látva ott kálváriát s keresztet,
Szívemben ez hitet, reményt kelesztett.
És e hitet, reményt a papnevelde
Edzette meg, mint ércet a kohó;
Szilaj, merész az ifjú szíve, lelke:
Falnak repülne könnyen a bohó.
Áldás a fék, mely rózsaláncra verte,
S lemondani szoktatta „ab ovo”.
Lemondani! – mily szó egy ifjú szívnek,
De megteszi, ha mást így üdvözíthet!
És mennyi emlék int a férfi-korbul!
Benned töltém el életem javát.
Toll és a szó emelt ki földi porbul;
Könyvek, lapok erdőjét bújtam át.
Szó- és tanszék! – de csákány is kicsorbul,
Ha szüntelen kemény sziklába vág.
„Elég, fiú!” – súgá zihálva testem:
Pihenni hát új munkatért kerestem.
Most itt vagyok, kisded nyáj lelki őre;
S csak messziről gondolva rád, Eger!
Vezérlem azt az égi legelőre;
Édes igám, s oly könnyű a teher!
Panaszkodjék a léha vagy a dőre;
Én nem: nincs baj, mely engemet lever.
Hisz úr vagyok; „fő úr” – így tituláznak:
Mert úr csak az, ki kész szolgálni másnak.
