Répássy János | Egri emlék

(Hernádnémeti, 1844 – Budapest, 1926)

 

Régmúlt idők emlékein merengek…

Te tűnsz elém palóc tündér, Eger;

Tüzes szemed miként igéz, melenget!

S ajkad minő piciny piros eper!

Miként a domb jeges páncéla enged,

Ha nap süti s legyinti langy lebel:

Képedtül úgy enyhül szívem hidegje,

Hímes tavaszt lát két szemem idegje.

 

Ott látom én ma is magam alakját

Utcáidon s a régi várfokon;

Térségiden űzöm, verem a labdát,

Míg völgyeden a pillangót fogom.

Eszem szegény polgárcsalád falatját,

Míg a betűk tej-cucliját szopom;

Gyönyörködém rubin borod tüzében,

Pisztráng valék fürdőd selymes vizében.

 

Dobó fészkét is olykor látogattam,

S előttem állt sok egri amazon;

Látám őket harcolni, míg alattam

Török hullák feküdtek halmazon;

Hazám sorsán könnyekre is fakadtam,

Lőn honfibúm folyója Amazon…

De látva ott kálváriát s keresztet,

Szívemben ez hitet, reményt kelesztett.

 

És e hitet, reményt a papnevelde

Edzette meg, mint ércet a kohó;

Szilaj, merész az ifjú szíve, lelke:

Falnak repülne könnyen a bohó.

Áldás a fék, mely rózsaláncra verte,

S lemondani szoktatta „ab ovo”.

Lemondani! – mily szó egy ifjú szívnek,

De megteszi, ha mást így üdvözíthet!

 

 

 

 

 

 

 

 

És mennyi emlék int a férfi-korbul!

Benned töltém el életem javát.

Toll és a szó emelt ki földi porbul;

Könyvek, lapok erdőjét bújtam át.

Szó- és tanszék! – de csákány is kicsorbul,

Ha szüntelen kemény sziklába vág.

„Elég, fiú!” – súgá zihálva testem:

Pihenni hát új munkatért kerestem.

 

Most itt vagyok, kisded nyáj lelki őre;

S csak messziről gondolva rád, Eger!

Vezérlem azt az égi legelőre;

Édes igám, s oly könnyű a teher!

Panaszkodjék a léha vagy a dőre;

Én nem: nincs baj, mely engemet lever.

Hisz úr vagyok; „fő úr” – így tituláznak:

Mert úr csak az, ki kész szolgálni másnak.