108. Csirkéné Mayer Katalin: Sárga ibolya meséje
Leányvölgyben élt egy lány arany haján napsugár!
Nem szerette őt a fiú, akire ő nagyon várt.
Látta őt a bükkfák alatt, követte őt, csendben szaladt.
Ezüst törzstől ezüst törzsig, félve meglapulva ,
figyelte őt, ahogyan a köveket vágta.
Kék szeme volt, ibolyakék,
de hiába,a lányt észre se vette…
Egyszer nagy nagy vihar támadt, csavarta a karcsú fákat,
megindultak,törzsek,kövek,
a fiút egy nagy kő maga alá temetett.
Rohant a leány hogy a kedves fiút a kő alól kihúzza
de gyenge karja hiába görgette volna
kaparta,tolta, a kő nem mozdult,a fiút fogva tartotta.
Ránézett a fiú, akkor látta csak meg a leány szemében az arany könnyeket.
.Hol voltál eddig mért nem szóltál hozzám te arany szemű lány?
Azt gondoltam csúnya vagyok, rám sem néztél, s ez fájt nagyon, de most hogy
tudom ,kellek,soha többé nem engedlek!
Reáhajolt, megcsókolta .
Bükkfa tündér megsajnálta.
Legyél sárga ibolya te meg fiú kőtörőfű, egymást soha el nem hagyva.
Azóta is nyílik csendben, arany szeme ragyog
mert mellette él az az ifjú,akit soha el nem hagyott.
Jelige: Ibolya