210. Sütő Máté: Szeszélyek szigetén

 

Koptatom az ösvény hosszan,

A hegység szívébe futó érként

Alám bújó fövenyét,

S a kövek torkuk köszörülék.

 

 Magányos orom felett a nap 

Ecsetjével veresre mázolja a felhőt,

 És egyre fakuló sugarai                 

Szórják aranyba az erdőt.

 

A völgy az esti álomból kelve

Hűs lehelettel

Ködöt fúj az égbe,

Majd felereszt a meleggel.

 

Lila, sárga, piros, fehér…

S a színek összese,

Mint tavaszi szimfónia,

Szépet szór szerte.

 

Dús, zöld, ékes a Bükk,

S mégis a dér csípkelődik.

S mint apró szúnyogot,

Leráz a szél délelőttig.

 

Száz, ezer, millió,

Vagy Isten tudja hány

Illattól roskadó fa tart

Élettől bimbózó párt.

 

S dongó méhek dallama

Dong dúdolva derüt. 

Olykor megfáradva is,

De mulatnak együtt.

 

A rengetegben elveszve

Egy hang símogatja fülem.

A keskeny mederben

Serény patak üget.    

 

Sőt vágtat, mint csődör, 

Kit gazdája szabaddá tett.

Szalad a hegyről alább,

A szakadékba zuhogva el.

 

A Nap már átbukott az egek

Kéken hullámzó csúcsán.

S az északi deret is

Megfogta már jócskán.

 

Nyugatról a földet nyaldosó

Gomolyok kacérkodnak.

Füstöt szórva a lombok közt

A fényre paplant dobnak.

 

S a fényes langymeleget

Most gyászba öltöztette.

A már tavaszra váró hegyet

Komorrá dermesztette.

 

Záporzó pamacsok sorakoztak,

S a leveleken urrá lettek.

Mint görnyedt ősz apókák,

Hajoltak s földre estek.

 

Átbukva a dombon

Muflonok hó-szélben fáztak,

S őszies ruhát hordva

Parancsomra vártak.

 

S mikor mozdultam volna,

Osztálynyi jámbor indult,

Hogy megmássza a hegyet,

S a szél hátukra símult.

 

A lankákra borult lisztben

Kitűnt sok hatalmas vad.

S a szarvasok százada

Kaptatta az ormokat.

 

A völgybe bújva fenyők

Figyelemre intve néztek,

S a tisztás kavicsútján

A köd ölébe léptek.

 

Zúgott a szél, megsúgta az estét,

S hangjából egyszerre éreztem

A mindenség testét

A fagyban kiéhezve…

 

Veszekedvén a fellegekkel

Kiűzte az egekről,

S a bükkök táncára

Vérfénnyel üzentek fentről.

 

A csúcsok szép tengerében

A Bálvány legszelesebbjén,

Mint jégszobor állottam

Csak csendben merengvén.

 

Utolsó sugaraival a menny

Cintányéra színt eresztett.

S a havas Tátra távol halkan

Álomba szendergett.

 

A szél is elcsitult,

Visszabújt a völgyek

Legnémább álmába.

S reggel újból fölkel majd,

Ha a Nap kúszik ágyába…

 

Jelige: Kajakos