(Miskolc, 1821 – Eger, 1886)
I.
Egerben víttak, a vezér
Dobó, a harc félelme, volt;
A zaj s a füst felhőket ér,
S harsogva reng az égi bolt.
Egy hős a többiek felett,
Pörgetve mázsás buzogányt,
Sűrűn kopogtat tarfejet,
Halálra küldve sok pogányt.
De ím golyó száll messzirűl
Halált-hozó gyors szárnyakon,
S a bajnok halva elterűl
A hűn megőrzött várfokon.
II.
Fegyverszünetre int az est,
Benn forr, de csendes künn a vár,
Fokán, hol annyi drága test
Hevert, egy bajnok hölgye jár.
Halvány a nő, mikint a hold,
De mintha mennykők rontanak,
Erős szivében dúlva forrt
Hős férjeért boszús harag.
És föltálalta bajnokát,
S az óriási buzogányt,
Borzadva és csodálva lát
Körötte halva sok pogányt.
„Dicsőül víttál, bajnokom!”
Így szól a testet fölvevén,
S tombolva ment a várfokon,
Csak egy könyű se volt szemén.
Most mintha rablók fosztanak,
Megosztja elhunyt bajnokát,
És mint az őrült felkacag,
Mindent magára öltve át.
Mellén acél, fején sisak,
Balán paizs feketlenek;
Kezében kard, szemén harag,
Arcán a lelki förgeteg.
Így nézhetett ki tán az ég
Boszúra küldött angyala,
Midőn fegyverbe öltözék,
S a pártosokra tört vala.
III.
Hasadt a hajnal, és Dobó
Szavára megriadt a kürt;
Fönnlenge a vérlobogó,
És népe a várfokra gyűlt.
Csatáztak, pusztíták a tart,
Miként ha tűzhányó hegyek,
Erdőt és völgyet és avart
Pusztítva, lángot öntenek.
Nagy volt a vígság; jött az est,
S hogy ő is részvevő legyen,
Mindent vig rózsaszínre fest
A bércen, völgyön és egen.
S midőn az est aludni szállt,
Az elszánt lelkü hősi nő
Hat véres tarfőt, kopjaszált
S hat görbe kardot hozva jő.
Kinyitva a föld hantjait,
Hős bajnokát befekteté,
S boszúja dús zsákmányait
Fejéhez sírjelűl tevé.
„Honügyben lettél áldozat,
Hű férj! de hölgyed árva lett.”
Szólt, s mint a zápor, úgy szakadt
Hév könnye a sírdomb felett.
A hölgy örökké büszke volt
Hős bajnokára, míg csak élt;
De sírni látta őt a hold
Halálig a jó hitvesért.
