(Miskolc, 1821 – Eger, 1886)
Búsongva állok romjaid felett
Eger! s előidézi képzetem
A régi kort, a hősi tetteket,
S a hírt, amelyben éle nemzetem.
Könnyárt fakaszt a bús emlékezet
Szememből és a népek istenét
Kérdőre vonni egy belérezet
– A tudni vágy – javalja, kényszerít.
Mért emelte fel egyik hazát
A másik feldúlt romjain?
S az mért virula több évszázadon át,
Ez mért nyögött a kény rabláncain?
S oly jogtalan egy nemzet életét
S oly érzéketlenül kioltani
Azért, hogy ahelyett új nemzedék
Viruljon: bölcs e terv s isteni?
S a jog urában hagyjuk helyben azt,
Mit önmagunkban is kárhoztatunk?
Vagy sors az, ki a jog felett virraszt
S őt istenünknek kell-e mondanunk?
És nincs, ki megfeleljen énnekem
Igazságos kérdéseimre, nincs?–
Kétség! te szörny! ne hervaszd életem,
Szent megadás! téged követlek, ints!
