(Rimaszombat, 1817 – Hanva, 1868)
Az őszi nap mosolyg derűlten;
Erdő, patak, szirt, völgy körűltem,
S magas hegyek fejem felett!
Oh, e magas hegyeknek ormán
Sokáig gyászfelleg borongván:
Tájra s szívre árnyat vetett.
A földet gyakran verte zápor,
Aszályban nyílt meg keble másszor,
Feltörve… megtiporva lőn…
S mindazt, mi rá csigázva szállott:
Jég-záport, izzó napvilágot
A föld némán magába vőn.
Mint a nemes kebel csak épűl
Kemény csapás-, nagy szenvedéstűl,
S magas érzelmeket terem:
Dússá lett a föld megsanyartan,
S a drága must édes patakban
Csordult alá a bérceken.
Tisztúlni kezdett a hegy orma,
Sürű ködét megostromolta
A nap fénylő sugárival;
S míg tépte a kéz a gerézdet:
Vidult a szív is, – nyugtot érzett…
– Megzendült a szüreti dal.
S ha könny, ha vér szinében ömlő:
Nem láta rég ily bort a tömlő!
Mily pezsgés, mily erő, mi fény!
Méz a szájnak, tűz-láng a szívnek,
– Az édes csöppek felhevítnek –
Itala kéj, bánat, remény.
Most, oh jövő, ki éveket szülsz!
S titok, hogy rólad, majd ha eltűnsz,
Örömmel, búval szól-e szánk?
Deríts e múló év borához
S az ivandó nagy áldomáshoz
Méltó, dicső napot reánk!
Akkor zeng, zúg majd hangosabban
A visszhang, melyet a magasban
Tető tetőhöz csapdosa!
S mely szívet, ormot gyásszal föd bé:
A zord időt nem látja többé
A hős Dobónak városa!
(1862)
