Tompa Mihály | Eger határában

(Rimaszombat, 1817 – Hanva, 1868)

 

Az őszi nap mosolyg derűlten;

Erdő, patak, szirt, völgy körűltem,

S magas hegyek fejem felett!

Oh, e magas hegyeknek ormán

Sokáig gyászfelleg borongván:

Tájra s szívre árnyat vetett.

 

A földet gyakran verte zápor,

Aszályban nyílt meg keble másszor,

Feltörve… megtiporva lőn…

S mindazt, mi rá csigázva szállott:

Jég-záport, izzó napvilágot

A föld némán magába vőn.

 

Mint a nemes kebel csak épűl

Kemény csapás-, nagy szenvedéstűl,

S magas érzelmeket terem:

Dússá lett a föld megsanyartan,

S a drága must édes patakban

Csordult alá a bérceken.

 

Tisztúlni kezdett a hegy orma,

Sürű ködét megostromolta

A nap fénylő sugárival;

S míg tépte a kéz a gerézdet:

Vidult a szív is, – nyugtot érzett…

– Megzendült a szüreti dal.

 

S ha könny, ha vér szinében ömlő:

Nem láta rég ily bort a tömlő!

Mily pezsgés, mily erő, mi fény!

Méz a szájnak, tűz-láng a szívnek,

– Az édes csöppek felhevítnek –

Itala kéj, bánat, remény.

 

Most, oh jövő, ki éveket szülsz!

S titok, hogy rólad, majd ha eltűnsz,

Örömmel, búval szól-e szánk?

Deríts e múló év borához

S az ivandó nagy áldomáshoz

Méltó, dicső napot reánk!

 

 

Akkor zeng, zúg majd hangosabban

A visszhang, melyet a magasban

Tető tetőhöz csapdosa!

S mely szívet, ormot gyásszal föd bé:

A zord időt nem látja többé

A hős Dobónak városa!

 

(1862)