Vitkovics Mihály | Magyar dal

(Eger, 1778 – Pest, 1829)

 

Mint az ép felhő, ha esésre készti

A szelidűlt dél anyaként bocsátván

Földre keblét, a kikelő füvecskét

Bőven itattya.

 

Ám ha a dúló szilaj Éjszak ordít,

S rajta üt, más tájt keres és futólag

Cseppjeit töltvén szomorún tekintget

Vissza s előbb kel.

 

Így Te is HORVÁTH, ki az érdemekben

Jól megőszűltél, szeretett Tanítóm!

Elsietsz, a mord szelek űznek, éltem

Szűlte Egerből.

 

Él, midőn tíz s hét nyarak elfolyásán

Nagy verítékben magyar érzeménnyel

Oktatád földünk fiatal növésit,

Jóra vezérléd.

 

Mely tudós móddal s atyaként tanítád!

Nem dühösséggel, se nem ostor által;

(Mint sok éretlen) kegyes orca, szép szó

Ösztönzésid.

 

Dücsre gyullasztván az eszesb tanítványt,

Hogy tanúlt! A röst velejűket édes

Bíztatásokkal tüzeléd, s haladtak

Ők is előbbre.

 

Sokszoron nyájas leereszkedéssel

Kis tanúlóid tudom én, magadhoz

Édesítgetvén, hevenyében égett

Szívek irántad.

 

Hát Lehel nyelvét mi mohón ajánltad!

Mely gyakor szód vólt: Magyarúl tanúllyunk

Kedvesím! s hogy most verem a kobozkát,

Nemde Te műved?

 

Oh, ki győzhetné eleget dicsérni

Oskolád sűrű pora közt kiállott

Szorgodat? Néked mi sokat köszönhet

A Hit, az Erkölcs!

 

És miért kellett oda hagynod Egert?

Ah miért? Ollyan magyar Ég nevelte

Bölcs Tanítót, mint Te, ugyan mikor fog

Nyerni magának?

 

Megvan, elhagytad. – De az érdemekre

Gondoló Isten magosabbra léptet

Téged; ím híres Budavárban ékesb

Székre emelt fel.

 

Itt közönségesb leszen Oktatásod;

Élj soká hasznos fia Hunniának!

És magyar szíved tudományaiddal

Tedd közösebbé.

 

Szép Hazánk buzgón köti a borostyánt,

Mely örökké zöld, Te neked jutalmúl;

Ím, adok mellé szeretettel én is

Egy Nefelejcskét!

 

(1806)