(Eger, 1778 – Pest, 1829)
Mint az ép felhő, ha esésre készti
A szelidűlt dél anyaként bocsátván
Földre keblét, a kikelő füvecskét
Bőven itattya.
Ám ha a dúló szilaj Éjszak ordít,
S rajta üt, más tájt keres és futólag
Cseppjeit töltvén szomorún tekintget
Vissza s előbb kel.
Így Te is HORVÁTH, ki az érdemekben
Jól megőszűltél, szeretett Tanítóm!
Elsietsz, a mord szelek űznek, éltem
Szűlte Egerből.
Él, midőn tíz s hét nyarak elfolyásán
Nagy verítékben magyar érzeménnyel
Oktatád földünk fiatal növésit,
Jóra vezérléd.
Mely tudós móddal s atyaként tanítád!
Nem dühösséggel, se nem ostor által;
(Mint sok éretlen) kegyes orca, szép szó
Ösztönzésid.
Dücsre gyullasztván az eszesb tanítványt,
Hogy tanúlt! A röst velejűket édes
Bíztatásokkal tüzeléd, s haladtak
Ők is előbbre.
Sokszoron nyájas leereszkedéssel
Kis tanúlóid tudom én, magadhoz
Édesítgetvén, hevenyében égett
Szívek irántad.
Hát Lehel nyelvét mi mohón ajánltad!
Mely gyakor szód vólt: Magyarúl tanúllyunk
Kedvesím! s hogy most verem a kobozkát,
Nemde Te műved?
Oh, ki győzhetné eleget dicsérni
Oskolád sűrű pora közt kiállott
Szorgodat? Néked mi sokat köszönhet
A Hit, az Erkölcs!
És miért kellett oda hagynod Egert?
Ah miért? Ollyan magyar Ég nevelte
Bölcs Tanítót, mint Te, ugyan mikor fog
Nyerni magának?
Megvan, elhagytad. – De az érdemekre
Gondoló Isten magosabbra léptet
Téged; ím híres Budavárban ékesb
Székre emelt fel.
Itt közönségesb leszen Oktatásod;
Élj soká hasznos fia Hunniának!
És magyar szíved tudományaiddal
Tedd közösebbé.
Szép Hazánk buzgón köti a borostyánt,
Mely örökké zöld, Te neked jutalmúl;
Ím, adok mellé szeretettel én is
Egy Nefelejcskét!
(1806)
