Vörösmarty Mihály | Jó bor

(Pusztanyék, 1800 – Pest, 1855)

 

Kit illet e pohár,

Mely kézről kézre jár?

A hős Egert, Hevesnek fiait.

Te vagy Heves, kit felköszöntök itt.

Boldog vidék! egy holló szálla le,

S nem láttam: földed olyan fekete.

Te hogy derítsd a költő asztalát,

Hozzá borodnak fűszerét adád.

Mégis van egy panasz; mely szívre hat:

Mért látom vérbe mártott tolladat?

Tollaidra – bár fehér vagy feketék –

Ellenség vére jobban illenék.

Ki a magyar, ha még Heves sem az?

Mégis közöttük gyűlölség hadaz.

De mit beszélek? itt a bor,

Csepjeiben hősök vére forr,

Igyunk: javuljon a beteg!

Ki ép, az isten tartsa meg!

 

S e második pohár

Kinek nevére vár?

Egy új világ van Méneshegy alatt,

Mely gyors erővel cél felé halad.

Hegyen és síkon annyi ott a kincs:

Azt kérdezhetnéd, hogy még mije nincs?

Végig fut rajt a jövevény Maros,

S bár nem mind üdvös, mit vad árja hoz,

De büszke fejjel termő partinál

Egy ifju város tündérképe áll.

Tüzpont gyanánt függ e város szeme

S alatta áll az alföld szelleme.

Magyar szellem! lobogj e városon:

Magas reménnyel néz felé a hon.

Csordultig a pohár, igyunk,

S az istenekkel álmodunk:

Éljen! ki hátra nem marad!

Virulj fel ifju szép Arad!

 

Kiért e lángpohár,

Fényes mint napsugár?

Nem folyt-e vér az ős Tokaj körűl,

Hogy e bor végkép meg nem feketül?

Vagy tán arany jövendőt vár hazánk,

Azért mosolyg Tokajnak nedve ránk?

Arany borod, tűzlelkűk fiaid:

Hárítsd el éjszak rémes árnyait.

S mért itt e tenger? Bodrogod, Tiszád

Törvényt nem ismer, és ez nagy hibád.

Sok víz ez ennyi borhoz. Ébren állj,

Hogy el ne rontson a víz és viszály.

De mit beszélek? itt a bor,

Benn a világok kincse forr;

Nap a jövő, a múlt csak hold:

Több jó napot, mint mennyi volt!

 

 

Kit illet e pohár,

Mely hű ajakra vár?

Szivemnek vére egy pohár borért,

És e pohár legjobb barátimért!

Rideg Somló, térföldi remete,

Reád száll a mezők lélekzete.

Körűlfoly a nap, mint hű szerető,

Osztatlan hévvel téged ölelő.

A távol Marcal szellőt küld feléd,

Hogy illat és fény olvadjon beléd.

Mégis Somló benned nincs érzelem,

Tőid levét hiába szeretem:

Megszégyenítni fösvény kebledet,

Baráti kéz tölté e serleget.

De mit beszélek? itt a bor,

Ahány csepp, éljen annyiszor

A hű barát s a szeretet,

Rideg Somló! isten veled!

 

Ismét egy új pohár,

Mely tiszta vágyat zár.

Egy régi és egy új barát kezén

Került hozzám e távol szerzemény,

Érmellék drága nedve. Volna bár

Tengernyi, értük folyna e pohár.

Biharnak vére forróbb mint te vagy,

Szelíd bor! tán azért, hogy enyhet adj

A honfi szívnek annyi baj után,

Midőn kifárad nyert s vesztett csatán.

Enyhítsd a jót, égesd az árulót,

Ki elforgatni kész a férfiszót.

Légy tiszta forrás tiszta keblünek,

S zavart, ha korcsok rád tekintenek.

De mit beszélek? itt a bor,

A drágagyöngyös bakator,

Baráti kézzel áldozunk:

Biharnak jobb időt: igyunk!

 

S e végpohár kiért?

A tiszta szűz borért!

Amint leszállt fajunknak érdeme,

A hon borának úgy szállott becse.

Becsűlet, minden szennytől tiszta kéz,

Hű szorgalom, munkában éber ész,

Ész és erény lát víg s bő szüretet:

Butúlt gazság ad mérget bor helyett.

Dicső hegyek! hány ronda kéz habar

Gerezditekből bort, mely visszamar,

Mint a dühödt eb, vagy kábít s gyötör,

 

Hogy kínba fúl a tőle várt gyönyör.

Istennek büntetése rajtatok:

Nem issza senki maszlag borotok.

De mit beszélek? jó bor ez,

Magyar kezekből csörgedez.

Kerüljön egyszer már a sor:

Magyar hon! és a tiszta bor!

 

             (Honderű, 1845. október 7.)