Vörösmarty Mihály | Rossz bor

(Pusztanyék, 1800 – Pest, 1855)

 

Igyunk, barátim, szomjas a világ,

Kivált a költő, aki tollat rág.

Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt,

Igyuk meg hát ez átkozott italt.

Csapláros, méregkeverő!

Ne pislogj; jobb bort adj elő.

Cudar biz ez, de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

 

Gyalázatos bor! ilyet iddogál

Magyar hazánkban ifju s agg szakáll,

Kivévén a bölcset meg a papot:

A költő versben lát csak jó napot.

Csapláros, méregkeverő!

Ne pislogj, jobb bort adj elő.

Cudar biz ez, de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

 

Mondják: Egernél híres bor terem.

Verembe szűrik tán? nem ismerem.

Megénekeltem harcait, borát,

S mind e napig nem láttam áldomást.

Csapláros, méregkeverő!

Ne pislogj, egrit adj elő.

Cudar biz ez, de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

 

Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!

Borod setét mint a cigány leány,

És benne a szív édes lángja ég.

Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.

Csapláros, méregkeverő!

Ménes borából adj elő.

Cudar biz ez, de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

 

Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?

És híg aranyt, mely nyakba önthető?

Somló, Tokaj, halljátok a panaszt:

Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt.

Csapláros, méregkeverő!

Legjobb borodból adj elő.

Cudar biz ez, de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

 

Elég! elég! Fejünk majd megszakad,

Szemünk borúl és nyelvünk elakad.

Költődnek, oh hatalmas Hunnia,

Légy-étetőt engedsz-e innia!

Csapláros, méregkeverő!

Pusztúlj, ne adj több bort elő.

Nagyon cudar, de drága volt:

Izleld meg érte a pokolt.

 

(Honderű, 1844. június 29.)