Vörösmarty Mihály | Vitkovics emlékezete

(Pusztanyék, 1800 – Pest, 1855)

 

„Hát csak az él-e soká, ki után a sírba lenézni

Lelke haragjában nem szeret a hazafi?

Hát csak a hitványnak van-e adva tenyészni gyönyörben

Századig, és sanyarún elhal az érdem előbb?”

Így kérdők az eget, hogy holtod hírszava fölvert,

S házad búja között gyász vala gondolatunk.

A nyájas szivet, a jó kedvet halva találtuk,

Mert te, vidámságnak lantosa! halva valál.

Hasztalanúl bús záraidon vítt bánakodásunk:

Honnunknak többé vissza nem adnak azok.

Társtalan a fekete földben nyugodandol ezentúl,

S néma halál hallgat szózatos ajkaidon.

De te nem oly voltál, hogy örökre feledt hamuvá légy,

Életed a vízként nem vala puszta folyam.

Míg nyugaton fennáll a Kúma-vidéki magyar vér,

S hármas bérci fölött ősneve írva leend,

Tán eljő kora, hol szabadabb lesz lenni magyarnak,

S százados álmaiból nemzetisége kitör.

Akkor az élten túl lengő árnyékod örűljön:

A haza, hívei közt, téged is emlegetend.

 

(1829. szeptember)