Zalár József | Heves

(Gyöngyös, 1825 – Eger, 1914)

(részletek)

 

(Dobó búcsúzik Egertől)

A győzelem utáni áldomásnak

Utolsó billikomja kiürült;

A nagy várvédő ménlovára ült

S míg búcsút intett, szeme könnybe lábadt.

Erdély felé – a szép keleti tájak

Szemléletébe mélyen elmerült,

Oda siet most, üdvöt oda küld;

De büszke szívét gond emészti s bánat.

 

Már messze jár, de vissza-visszanéz még;

Mert félti várát – a fő véghelyet

S magyar vitézség! a te hírneved.

 

Bécsben szemet szúrt ez a nagy dicsőség

S sárral dobálták a Dobó nevet…

Csillaga nékünk így még fényesebb!

 

 

(A török basa és az egri bor)

Áhítatos szív s érzékeny nagyon

Eger várának új vitéz basája,

Divánján mindig nyitva áll Koránja

S minden pénteknap fordít egy lapon.

 

Nagy buzgósága lelki fuvalom,

Felszálló illat Allah fénylakába,

Ha esküszik: a próféta szakálla

Szeme előtt meglebben a falon.

 

Mikor a szent üvöltő dervisek

Táncolnak – az ő lába is izeg,

Mekkába menni régi óhajtása.

 

Nem hajlik semmi keresztény szokásra.

Csak egy kivételt tesz: az egri borral,

Ebből fel-felhajt egy-egy billikommal.

 

(Koháry István)

Egervár ormán a félhold hamar

Fogyásnak indul, amint ostromolják,

Mindig sűrűbben hullnak rá a bombák,

Csak este hallgat el a vészmoraj.

 

Szépasszonyvölgyén a tábor – magyar,

Vígan csurdítják este a szalonnát,

Aztán vezérök nótáját dalolják,

A vége így szól: rajta szittya faj!

 

Még dörg az ágyú válaszul a várból,

Koháry erre villámmal felel,

De karja ég e nagy tűzvészben el.

 

Így tér sátrába. Csendes most a tábor.

Ez bántja őt s így szól ki: „Magyarok,

Ép balkarom még… csak daloljatok!”

 

(A török csizmadia)

Én kedves vevőim, ti szép egri lányok,

Ki varrja a legszebb piros csizmát nektek?

Hogyha én vagyok az, ki mindig remeklek:

Egy kis kérdésecském volna tihozzátok.

 

Most kaptam Sztambulból ezt a bíborbársonyt.

Ily bőr még odaliszk lábán se feszengett.

Hogy szabom én ezt ki, hogy varrom én ezt meg.

Mert hát nektek szántam ezt a drágaságot.

 

Már kiköltözködött a várból a basa.

Holnap indulás. Ah! bús lesz az éjszaka.

Nehéz a távozás. Mit tegyek? mondjátok!…

 

Jó. Hát itt maradok, ha megver is Allah.

Lábatok kedvéért itt marad jó Hamza,

Mert a huriknak sincs ilyen szép kis lábok.

 

(Az egri minaret)

Sugár torony az egri minaret,

Gyönyörű emlék a török világból,

Fohász a szívből, illat a virágból

Ha égi útján rászállt, ima lett.

 

Magyar, török itt még ellenfelek.

De búcsúzáskor feltűnvén a távol,

Nem bírt megválni sok az új hazától,

Pedig langy szellőn jött értök Kelet.

 

Török, magyar – rokon már, jó barát,

Kuruc, honvéd ott jó Istent talált,

Míg itt bálványnak szólt pokolzene.

 

Sugár torony, van-e még lelked arra,

Hogy rázendítse, mint rég: Allah! Allah!

Magyar szív is dalolná most vele.

 

(Eszterházy Károly és II. József)

Egerben is járt – lelkét szimatolva –

A fityma szájú kalapos király;

De nem fogadták itt úgy, mint Pozsonyba’,

Midőn az anyja karján sírdogált.

 

A püspökhöz megy. Annak minden gondja

Nagy eszméjén csügg, mely kész pompa már…

És elvezeti őt a Líceumba,

Ha szíve van, tán ott magába száll.

 

„Ím a múzsák száztermű palotája!…

Ez itt koronánk szent királyoltára!…”

A császár néz, néz… s kézen fogja őt.

 

„Szép, mint egy vár. Jó hadiskola lenne.

Mit szól hozzája?”… „Azt, hogy – istenemre!

Itt a kapuban vérzem el előbb.”

 

(Vitkovics Mihály)

Költözik a török. Jó hosszú karaván.

De jön helyette más: német, görög, szerb, cseh;
S hogy szokását nyelvök itt el ne felejtse,

Egyre nyújtogatják a város piacán.

 

A Mátra illata, a bükki csalogány,

A lejtős Almagyar mosolygó gerezdje,

Az élet, a halál, a sírok keresztje

Nagyot fordított a beköltözők során.

 

A rác papnak fia egyszer csak megszólal,

De nem úgy szárazon, hanem szép lantszóval

S oly vidáman, mintha boldog volna bele.

 

Hisz ez, mond a szomszéd, magyarul dalolgat.

S nótáit tán mi is danoljuk maholnap…

Már akárhogy hívják – magyar az istene.

 

(Vívómester az egri kispapházban)

Jár, mint hajdan járt a vizek felett,

Az Úrnak lelke országról országra,

Párizsból indult diadalútjára,

Ott nyílt meg a menny s új kor született.

 

Petőfi érzi, hogy már közeleg

S indul elébe… Pest, Buda utána…

S a szabadság felharsanó dalára

Hull a bilincs le s a rab fölnevet.

 

És száll az ének, száll az ige, száll,

A szabadság oltára fényben áll…

De hátha rátámadnak templomára?

 

Az egri kispapháznak nagytermébe

Vívómester lép… kard van minden kézbe’…

Készülnek a szabadság szent harcára.

 

(Az egri jogászok)

Kemény legények voltak a jogászok,

Mikor még fénylett a fokos kora,

Kapós volt Eger bikavér bora,

S dalolva ropták, bor mellett, a táncot.

 

Ifjú vérök, mint a villám, cikázott.

Ha elfoglaltak egy kocsmát – oda

Vesztére tért be zsoldos katona,

Biz azt kidobták, kardja nem használt ott.

 

Ha új borcégért láttak valahol,

Azzal léptek be: hány hordó a bor?

Ha csak egy – akkor a cégért vegyék be!

 

De azért tudtak ám felelni másnap…

S midőn nyár végén jött a fővizsgálat,

Azt a harctéren kitűnőn tették le.

 

(Az egri lány gyásza)

Midőn honvédnek ment el vőlegénye,

Falura vitte őt a nagyanya,

De ott is csak sír, nagy a bánata,

Pedig oly büszkén gondol kedvesére.

 

Egyszer csak zaj kél, zúg a falu népe:

Itt az ellenség! – s árad a hada,

Jön a magyar is. Áll már a csata.

Az egri lány kiáll a ház elébe.

 

Szedik már össze az elesteket.

Kocsiján ő is most oda siet…

„E hős enyém… tegyétek ide fel!”

 

S a holt mellé ül, könnye nincs neki,

Egerbe hajtat, ott eltemeti,

Lerogy sírjára s többé föl se kel.

 

(A templom tornyán gyászzászló lobog)

A székesegyház, mint a nap, ragyog,

Ezer láng szórja benne csillagfényét,

A nagyoltár feltűzi fő szentségét

Megünnepelni a dicső napot.

 

Tele a templom, mint a méhkasok,

Kinyíl minden szív, mint a tengermélység,

S örömbe tör ki… bár fájó emlék még,

Gonosz múlt, a te három századod.

 

De kész feledni… s zeng a hálaének,

Hogy nem hiába folyt el annyi véred

S újra szabad vagy szentünk, Magyarország!…

 

A templom tornyán gyászzászló lobog,

Sírva könyörgnek ott a magyarok…

Megint sötét már, mint a katakombák.

 

(A régi székesegyház oszlopa)

Az a szép oszlop a földből kiásva

Kilencszáz éves templom oszlopa.

Ha a várban jársz – térdepelj oda!

S gondolj az első szent magyar királyra.

 

Ő építtette földi nagy csodára.

Így lett az ország legszebb temploma.

S ez oszlopnál most nincs egyéb nyoma,

Pedig arany volt s drágakő oltára.

 

Dicső újító! bölcs, merész, szent Árpád,

A hét vezérnek pusztaszeri álmát

Megfejtő új hit hős apostola!

 

Ha elpusztult is sok szép alkotásod,

Él a lelkünkben Nagy-Magyarországod

S nagy példád annak legfőbb oszlopa.

 

(Megj. 1909)