(Gyöngyös, 1825 – Eger, 1914)
A palotában már rég nem laknak,
Mindig sötét a három sor ablak,
Olyan szomorú lelketlen csöndje,
Nem Telekessy most a püspökje.
Hogy menne ő most hőse elébe,
Az új Rákóczi ha erre térne,
S hogyan fogadná a palotában,
Ezer láng égne száz ablakában.
Az egész város vendége volna,
Felül haladna mindent a pompa,
Fel is köszöntné a haza atyját,
Le is kérné rá az ég malasztját.
Mi az, mi történt a palotában?
Gyertya világít egy ablakában…
Ki szállhatott meg ott ily titokba?
Jó egri polgár mind tudakolja.
De leginkább a nők arcán látszik,
Hogy a titokra milyen kiváncsik,
Nem is maradt egy asszony se veszteg,
Meg is találták, amit kerestek.
Meglendűl a hír madártoll szárnya,
Utcákat sorba gyorsan bejárja…
Készül a férfi népség sietve
A palotához fáklyás menetre.
De megelőzték az asszonyok már,
Ezer fáklyával búcsújok ott jár,
Fényt vet a sok láng az ablakokra,
Mintha az is mind szövétnek volna.
Egy egész erdő – ha dalra kelne,
Rigó, galamb, csíz, pacsirta, gerle…
A nők ajkán úgy zendül az éljen…
Tenger sok csillag közelg az égen.
De ablakot fenn nem nyit a vendég,
Pedig ezer szív ezért eped rég;
Aggódik immár a női tábor,
Egyszerre most egy ajtó kitárul.
Közibök lép az imádott ember,
Boldog, ki hallja s láthatja szemmel…
„Nem prédikálok itt honszerelmet,
Azt itt tanítják – az egri hölgyek!”
